Ahogy a magyar népmesékben is szokott lenni; egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt a világon két lány, akik nagyon el voltak keseredve. Az egyiknek összetört a szíve, a másik pedig a gyakorlati hely hiánya miatt búslakodott. Kitalálta hát az egyik, hogy el kéne utazni nagyon messze, szerencsét próbálni Londonba. Kérlelte a másik leányt, hogy tartson vele, hát annak se kellett több rábólintott, és nekivágtak a messzi városnak…aki nem hiszi, járjon utána. ÍGY KEZDŐDÖTT MINDEN ÁPRILIS VÉGÉN.
Hát itt vagyunk Londonban a keménysapkás bobbyk, a black cab taxik, a pirosra festett emeletes buszok, a jobb oldalas autók és Hasfelmetsző Jack „otthonában”. Az utunk viszontagságairól már Hanna jóvoltából olvashattok is, így arról én már nem ejtenék szót. Rossz élmény volt – kivéve a felszállás – elégedjetek meg ennyivel a részemről.
Olvastam egy idézetet, mely így szól: „When a man is tired of London he is tired of life; for there is in London all that life can afford.” (Aki Londont unja, az magát az életet unja, hiszen London mindent megad, amit az élet kínálhat".) Ez abszolút megfelel a valóságnak. Hiszen London, mint bármely más metropolis állandó mozgásban van, sosem alszik, és minden napra tartogat valami meglepetést. Ezt saját bőrünkön is tapasztalni fogjuk.
Gondolom néhányan jártatok már itt, de azt ne feledjétek más turistaként ellátogatni ebbe a csodás országba, és már itt élni. Tehát ha Ti eltérő dolgokat tapasztaltatok az nem véletlen, mert, ahogy azt Viktor is megmondta, ez a több igazság földje, melyek egymás mellett léteznek. Tehát ha 2 ember mást mond ugyanarról a dologról, lehet, minden kettőnek igaza van, sőt lehet, hogy egy 3.-nak is. Ezért aztán nyitott szemmel járjuk a várost és mindenkitől tanulni valamit, még a hülyétől is J
A város azon részében lakunk, ahol az „árnyalt” bőrűek uralkodnak. Itt nem szabad használni a fekete, fehér, néger, feka, stb szót, mert értik, és nagy baj kerekedhet belőle. Ezért elneveztem őket Árnyaltaknak, mi pedig a Halovány nevet kaptuk. (Én így is csak reménykedhetek, hogy sikerült leráznom Balhét, és nem követett idáig!) Errefele pakisztániak, muszlimok, indiaiak, bangladesiek és afro amerikaiak áradatával találkozunk. Szóval igencsak kilógunk a sorból, nehéz nem feltűnést kelteni.
Kívülről roppan zűrzavarosnak tűnik minden – főleg a közlekedés – de mégis valamitől gördülékenyen működik. Ha már szóba került a tömegközlekedés, akkor arról egy pár mondatot. Érdekes. Nagyon érdekes. A megállók olyan sűrűn követik egymást, hogy szinte minden bokornál megállunk. Az emberek össze-vissza rohangálnak az úton az autók és a buszok előtt, nem féltve a testi épségüket. Én nem mernék volán mögé ülni, nem csak a jobboldalon való közlekedés miatt, hanem mert sosem voltam egy kaszkadőr típus – mint tudjuk – és a Carmageddon sem az én világom. A buszok elég sűrűn közlekednek, általában nem valami tiszták és elég büdösek is.(Már amelyik! A mi járatunk, a 25-ös, az például elég szagos.) A sofőrök úgy lavíroznak a szűk utcákban, mintha valami kis smart-tal lennének, viszont Rád köszönnek, mosolyognak, főleg ha valami szerencsétlen turista vagy. Mi kaptunk már ebből a pillantásból is. J Az emberek azért rendesek és segítőkészek, ha elveszettnek érzed magad. Útbaigazítanak, ha eltévedtél, minket sokszor el is kísértek egy darabig.
A nagy tömeg erre fele sem ismeretlen, ahogy a csúcsidő, és a dugó sem. Bár a leggyorsabb közlekedési eszköz a metró, de ott nem lehet nézelődni, és az első nap viszontagságai után még nem utaztunk rajta. Mi eddig a buszozást választottuk, természetesen az emeleten.
Az én kedvenc részem a busz leintése. IMÁDOM! Ha fel szeretnél szállni, akkor azt jelezned kell, különben nem áll meg, vagy nem nyitja ki az első ajtót. Ami még megdöbbentő, hogy a „bus stop”-nál a táblára csak a főbb megállók vannak kiírva, a kisebbek nem. És azok nevét is csak akkor mondják be a járaton, ha valaki leszáll. Nem tudod, biztosan megáll, e ott ahova tartasz, mennyit kell menned és hasonlók. Így aztán nem véletlen, ha eltéved egy kicsit az ember lánya. Nekünk is volt benne részünk, de szerencsére nem túl messze keveredtünk el a célállomástól. A tanulság, hogy úgy kell helyezkedni, hogy lásd a kijelzőt.
Plusz nekem sikerül már párszor „otthon” hagynom az Oyster kártyám, ami persze már csak a megállóban jut eszembe. Hanna szerint hozzám kéne varrni. Hát lehet…túlságosan elkényelmesedtem otthon és Suzannhoz, nem kell bérlet, csak elegendő benzin.
(De mint emlékszünk nekem már ezzel is meggyűlt egyszer a bajom.) 
Ha jó megnézed a képet, akkor 6 buszt láthatsz a miénken kívül! Jó sűrűn vannak, nem igaz?!
Sűrűn látható jelenség Londonban a Cab, ami szerintem nagyon jól néz ki. Érdekessége, hogy nincs bennük anyósülés, csak hátra lehet ülni. 5-en férnek be hátra, mert vannak lehajtható ülések a kocsiban azon a falon, mely elválasztja a sofőrt az utasoktól. Másik furcsa dolog, hogy nincs rájuk telefonszám írva.
Nem tudod, hogy lehet őket elérni, hacsak nem megkeresed a neten. Ezen felbuzdulva utána néztem, és rögtön megkaptam a választ. Telefonos rendelés esetén az oda utat is felszámolják. Jó mi? Szép kis pénz lehet, meg aztán ki tudja, milyen messziről jön az a taxi…a díjazás kilométerenként történik itt is, melyet egy óra mér. Ráadásul érdemes azonban késő éjjel óvatosnak lenni a taxikkal, mert ilyenkor a hivatalos fekete taxik már nem járnak, helyüket az engedély nélküli taxisok veszik át.
Hát vége az első résznek…Folyt. Köv. J
