“Az emberi boldogság ritkán a hatalmas vagyonok gyümölcse, sokkal inkább támad napi apró örömökből.” (Benjamin Franklin)

Nem véletlenül választottam ezt az idézetet, hisz egy idegen országban meg kell tanulni értékelni minden kis apróságot. Néha ez könnyen megy, hiszen az új dolgoknak van valami különleges varázsa. Ám sokszor az embernek magára kell erőltetnie ezt a látásmódot. Nekem az utóbbi időben mindkettőhöz volt szerencsém. Például a péntek esti Londont kifejezetten utálom, különösképpen a késő éjszakát, amikor zárós vagyok az étteremben. Ilyenkor a részegek áradata lepi el az utcákat.

Az első zárásom alkalmával egy 19 év körüli sráccal utaztam együtt, akit a két barátnője próbált „életben tartani”, nem nagy sikerrel. Mivel, hogy hely ilyenkor nem nagyon van a buszokon - sok busz meg sem áll a megállóban, és rengeteget kell várni, mire egy olyan érkezik, amire fel is fér az ember lánya -, nem kellett attól tartanom, hogy rám esik sokkal inkább attól, hogy lehány, főképp, hogy lehetőségem sem volt elmenekülni előle. Hál’ Istennek ez nem következet be, viszont helyette a srác, elvesztette az eszméletét, attól a hatalmas alkoholmennyiségtől, amit elfogyasztott, és a lábamra esett. Hát nem gondoltam volna, hogy ilyen jó nő lennék, hogy a férfiak a lábaim előtt hevernek  Londonban is….de ezek szerint mégis. Ezután a két lány már egyáltalán nem volt ura a helyzetnek, és a buszsofőr látva ezt a kamerán (mert minden busz be van kamerázva), megállította a buszt, és levonszolta a londoni kamaszt, aki ezután a járdán folytatta álmát. Hát ilyen kalandok után az embernek elmegy a kedve az ivástól egy jó időre....

Péntek és szombat este mindenki részegen tántorog haza, van, aki már-már négykézláb, lányok cipő nélkül, magukban beszélő üzletemberek, és még sorolhatnám. Tudniillik az emberek munka után egyből egy pubba veszik az irányt, „Reset” (újraindítás) céljából. Nehéz lenne leírni a látványt: mindenhol szemét, bűz, járdán alvó emberek…. Nem túl szívderítő látvány.

Múltkor például hajnal 4-kor sikerült hazaérnem, mert nemcsak hogy, sokat kellett várni a buszra, de még többet arra, amire fel is tudtam szállni. Csak a szokásos: levegő semmi, ellenben bűz és hatalmas tömeg. Majd a Tower-nél egy kedves fiatalember kidobott egy sörösüveget a járdára a busz ajtaján keresztül, nem sokkal a fejem mellett. Ez a sofőr is észrevette, és közölte, hogy amíg le nem száll az illető, addig nem megyünk tovább. 10 perc várakozás után, csak annyi történt, hogy a tömeg ideges lett, és mindenki obégatott, de senki nem vállalta magára a tettet. Erre a driver, csak hogy érzékeltesse a komolyságát a dolognak, leállította a motort és a lámpát is lekapcsolta. CSODÁS! Na, akkor telt be a pohár, leszálltam. Nem sokkal később jött egy másik busz, és azzal el tudtam menni. ( Az előző busz még akkor is állt.) Megörülvén, hogy egész sok hely van a busz közepében, hátra verekedtem magam. Nem is tudom mi ütött belém, miért voltam ilyen natív…. persze, hogy volt hely, mivel egy fiatal lány úgy összehányta magát, hogy a szag szinte elviselhetetlen volt, a látványról meg ne is beszéljünk. Mondom Halleluja!!! Mi jöhet még?! Átszállás után a 25-ösön tanúja lehettem egy kis veszekedős, ordibálós jelenetnek, mely két részeg idegen között zajlott le. Már meg sem lepődtem ezen. Ezt csak pár példa volt az éjszaki életből, de talán így kicsit könnyebb elképzelni mi zajlik ilyenkor ebbe az őrült metropoliszba.

Az azért meg kell jegyeznem, hogy már mi is részt vettünk egy igazi londoni buliban. A hely neve Heaven. Ez egy meleg bár, ahol hétfőnként Popcorn partyt tartanak. Ilyenkor hetero-és homoszexuálisok együtt buliznak. Ez a hely már a 80-as évek óta üzemel, és elég nagy hírnevet tett szert.

Az ötlet onnan jött, hogy a Nando’s minden hónapban tart egy „bulit” az alkalmazottjainak a Sohoban, ahol fél áron tudunk inni. A kollégáim engem is hívtak, hogy menjek velük. Gondolkodtam rajta, bár annyira fáradt voltam akkor, hogy csak az alvásra tudtam gondolni, de végül azt mondtam, hogy: „Lehet. Meglátom.” Hétfőn Kata, a menedzserem érdeklődött, hogy ugye megyek, mert nagyon számítanak rám, és hogy ne aggódjak, mindenki imádja ezt a helyet, nekem is tetszeni fog. Majd kimondta a varázsszót: „Döntsd el, a neved fent van a Guest List-en, belépőt sem kell fizetned.” Álmomban sem gondoltam volna, hogy én valaha is fent leszek egy listán Londonban, nemhogy kicsivel több, mint 1 hónap után. Rögvest hívtam is Hannát, aki szabadnapos volt, hogy úgy készüljön, hogy nekünk buliznunk kell mennünk este, mert ezt az alkalmat nem hagyhatjuk ki.  Izgatottak voltunk, hisz ez volt az első bulink Londonban, plusz a nevünk ott virított a vendéglistán, de hogy oldjuk a feszültséget egy üveg bor sietett segítségünkre.

Könnyen megtaláltuk a helyet, és még kint összefutottunk pár munkatársammal. Nagy motozások, és a rágógumim elkobzás után bejutottunk. Fent voltunk a listán!!! A hely hatalmas volt, és magával ragadó. Kis időbe telt mire megtaláltunk a ruhatárat és egy „kisebb vagyont” hagytunk ott. Hanna mondta, hogy már érti, miért mennek a csajok kapát meg pulcsi nélkül bulizni, egy szál semmibe bulizni….nem csak ezért, mert nem fáznak, hanem mert DRÁGA! J

A zene, a fények és a légkör azonnal magával ragadta az ember. Életem egyik legjobb bulija volt. Kiváló dalok, olcsó pia és sok meleg. Ez a bulizás új receptje. Legalább is számomra. Jó dolog meleg bárba menni, mert nem zaklatnak folyton a pasik, nem nyomulnak rád. Persze a hétfő koedukált nap, de általában könnyen el lehetett zavarni a srácokat így is. Ez első megdöbbenést nekem a WC okozta. Megkérdeztem egy férfit a terem sarkában, hogy merre is találom. Elsőre simán elmentem mellette, mert csak annyit láttam, hogy a fiúk sorban álltak ott. Én kis buta elfelejtettem, hol is vagyok és kerestem, hogy hol a női….hát aztán leesett. Unisex a mosdó! J Visszafelé megköszöntem még egyszer a segítséget, mikor is a pasi megállított, hogy honnan jöttem. Mihelyst megtudta, hogy magyar vagyok elbüszkélkedett vele, hogy ő már 5x volt nálunk, mert nagyon jók a fogorvosaink és a fürdőink. Majd tájékoztatott, hogy ő igazából nem itt dolgozni, és elővette a névjegykártyáját. A Metropolitan Police nyomozója volt. Ugye nem kell mondanom, hogy kicsit elvörösödtem, mert elég cikinek éreztem a szitut, de a sötétben ez nem látszódott.

A szórakozóhely kisebb műsorokkal spékeli meg a hangulatot. Aznap Lady Gaga: Alejandro számát adta elő egy transzfesztita és jó pár táncos. Lenyűgöző volt. Elállt a szava a látványtól. Plusz lufi és konfetti hullott az égből, szóval kiváló volt a hangulat. Csak pár kép az előadásból. Készült rólunk party fotó is, ami ott virít a Heaven honlapján, és plusz hamar transzfesztita barátnőkre is szert tette, akik lelkesen ölelgettek. Bűbájosak voltak.

Összességében a buli csodás volt, reggel 6kor kerültünk ágyba. Az már biztos, hogy ide megyünk még!!!

Folyt. köv.

Fotók a buliról:

 Lady Gaga Team

 Az új "barátnőim"

Akár csak egy címlapfotó... :)

"Az élet tökéletesen rendez minden helyzetet, ha alkotni akar."

Erő, ez az, amire nagy szükségünk volt. Hiszen állást kellett szerezni egy idegen országban, ahol nem csak a gyakorlat volt elengedhetetlen, de a nyelvi hiányosságokkal is meg kell küzdenünk nap, mint nap, nem is olyan egyszerű. Ettől függetlenül szerencsésnek gondolom magunkat, hisz itt tartózkodásunk 3. hetében már mindkettőnk büszkélkedhetett egy munkahellyel. A szabály egyszerű: hatalmas mosoly, önbizalom és nagy lelkesedés. A CV és a tapasztalat nélkülözhető. Ez lebegett akkor is a szemem előtt, amikor a CV írtam. Mondjuk ez megtörtént párszor, hiszen ez a darab papír nem szentírás, szóval a munka típusától változtak vagy éppen gyarapodtak a munkahelyeim és az ott szerzett tapasztalataim.

(Például tudtátok, hogy több mint 1 évet dolgoztam egy Wrap Zone ruhaüzletben. Leellenőrizhetetlen, viszont egész jó weboldala van, ha valaki meg akarná nézni. )

 Otthon még úgy gondoltam, hogy egy nyelvvizsgával a kezemben, és azzal a sok munkahellyel a hátam mögött könnyedén fogok boldogulni. Ám az hamar kiderült, hogy a nyelvvizsgám inkább csak magabiztosságot nyújt, nem pedig szilárd tudást. Annyi féle ember van itt, és mindenki másképp beszéli az angolt, így nem egyszerű megérteni a másikat.

 Kezünkbe vettük a dolgokat, és nem búsulva azon, hogy az Adidasnál nem jött össze a munka tovább keresgéltünk. Mint Hanna is említette, a vendéglátás lett az a terület, mely nekünk is munkát adott. Csak hogy illusztráljam egy kicsit, annyi kávézó van ebben a városban, mint ahány buszmegálló. És az éttermekről ne is beszéljünk… Gondoltuk valamelyikbe csak van ránk szükség. Hanna ezt még megspékelte azzal, hogy piros színű bugyi vesz fel, hogy szerencsénk legyen. És így is lett, hiszen az eredmény nem váratatott magára sokáig. Első nap éppen hogy leadtuk az önéletrajzunkat az egyik helyen pár percre rá már csörgött is a telefonom. Behívtak egy interjúra. Mivel még a környéken voltunk, így rögtön vissza is mentem. Ez a hely a Little Frankie’s volt. Egy kis amerikai étterem, zsúfolásig pakolva asztalokkal. A menedzser felajánlott egy ültető hostess pozíciót. A feladat abból állt volna, hogy hatalmas mosollyal az arcomon fogadom a vendégeket és leültetem őket egy asztalhoz. A vigyorral nem volt gond, és a munkakör sem jelentett túl nagy kihívást, így rábólintottam. Másnap bemennem próbanapra. Nagyon örültem, hogy ilyen hamar lehetőséget kaptam. De az érzés nem nyugodott bennem, hogy túl szép, hogy igaz legyen, viszont azért reménykedtem. Ez persze be is bizonyosodott, de ne szaladjunk annyira előre!

Felöltöztem csinibe, és én balga felvettem a vadonatúj magas sarkú cipőmet. Hát mint később kiderült nem kellett volna, de úgy voltam vele 2 órát csak kibírok benne. Az étterembe majdnem egy órával korábban érkeztem meg, ezzel is jelezvén, hogy én mennyire szeretném dolgozni. (Bár ez teljesen felesleges volt, mert a lány, aki tanított volna csak 12-re jött. Addig leültem és egy kávé mellett vártam.) Mire megérkezett, addigra már az étterem is kezdett megtelni. Körbevezetett, és nekilátunk a munkának. Az idő múlásával egyenesen arányban a feladataim száma is nőt. Így a végén már egy szép kis lista gyűlt össze: bájolgás a vendégekkel, asztalt terítés, asztal leszedés, napi ajánlat fejben tartása, étlap prezentálása, a gyerekeknek ajándékot adni, lufit fújni, evőeszközt polírozni, sőt evőeszközt leöblíteni, és a gépben rakni, folyosó és WC takarítás és persze az elmaradhatatlan étterem átrendezés, stb. Úgy éreztem magam mint egy lakberendező, állandóan tologatni kellett az asztalokat, hogy mindennél több embert le lehessen ültetni, majd ezek között a szűk helyek között lavíroztam erőltetett tempóban.  Rettentő fárasztó volt, soha nem értem utol magam, ráadásul új is volt az egész hely, tehát elég nehéz feladat volt számomra. Főleg mert a vendégek folyton tőlem kérdezősködtek vagy akartak rendelni, én meg azt se tudtam milyen ételeket készítenek egyáltalán.

Rohantam a terem egyik végéből a másikba. És mindez megspékelve egy új cipővel, maga a rémálom. Szintem már alig bírtam menni. Úgy beszéltük meg, hogy 2 órát kell maradnom, de nem akartam rossz benyomást kelteni, így nem szóltam az idő lejártával. De fél 5-kor már nem bírtam tovább várni, és megkérdeztem, hogy meddig kell még maradnom. A supervisor egy „jaj elfelejtettem!” mondattal le is zárta a történetet. Azt mondta elégedett volt a munkámmal, és hogy holnap felhív majd a menedzser. Hát az óta is hívnak. Nem volt egy happy end. Az igazat megvallva az bánt a legjobban, hogy mindent beleadtam, és keményen dolgoztam, plusz a supervisor is azt mondta ügyes voltam…hát ezek után nekem nem így tűnik.

 Mikor végeztem Hanna már várt rám. Ez után szörnyű lábfájással indultunk neki az Oxford Streetnek, hogy a Primark-ba vegyünk magunknak lapos talpú fekete cipő. Dolgunk végeztével hazafelé vettük az irány. Végre az ablak mellé tudtam ülni a buszon - Hanna legnagyobb bánatára - mert kiszúrtam az utcán sétáló jelmezeseket, akik a Star Wars katonáinak öltöztek. Én, mint egy kis gyerek, teljesen bezsongtam, és kérleltem, hogy szálljunk le, és csináljunk velük fotót. Így is lett.  Utána boldogan folytattuk utunkat, bár már egy tömve telt buszon, de az én arcomról ez sem tudta letörölni a mosolyt.

Másnap reggel egy interjúra kellett mennünk a Viktoria Station-hoz, a Shakespeare Pubba. Hát én nem voltam elragadtatva a helytől, furcsa érzésem volt tőle. Egy kétajtós afro amerikai pasi volt a tulaj, ő tartotta az állásinterjút egy kis törékeny szőke hajú csajjal együtt, aki mind valami kis karácsonyfadísz lógott rajta, ezzel is tompítva a képet. Összességében én rossz érzéssel távoztam a helyről, ráadásul Hannát is leugatta a pali, szóval itt nálam elvágta magát. Nem sokkal ez után ez egyik magyar srác hívott minket, hogy náluk megüresedett egy hely, menjünk oda a főnök már vár minket. Oda úton már jött is az SMS, hogy holnap próbanapra várnak minket a Shakespeare-be. Mi csak nevettünk, hiszen úgy le lettünk szólva, hogy meg sem fordult a fejünkbe, hogy vissza fognak hívni minket. Főleg mert egész sok jelentkező volt a pozícióra/pozíciókra. Erre a próbanapra csak én mentem el, mert akkor már Hanna a Garfunkel’s-be ment próbanapra.

A hátam közepére sem kívántam ezt az egészet. Nagyon el voltam keseredve, hogy még mindig nincs munkahelyem, és nem is hívtak vissza sehonnan. És az a hely pedig….uhhh. Mindegy erőt vettem magamon, és elmentem. Nem volt annyira gáz, de akkor sem tetszett. Volt ott két magyar lány, akik eléggé panaszkodtak a helyre és a vezetőségre, ez egyik már be is adta a felmondását. Nem tetszettek a feltételek, amiket kínáltak, nem is élveztem a munkát, szóval egyértelmű volt, hogy én nem akarok itt dolgozni. De ettől függetlenül rendesen végig dolgoztam a 6 órámat. A tulaj el volt ájulva, hogy milyen ügyes vagyok, hogy felvessz, és holnap jöhetek kezdeni. De nem mentem el!!!

 Másnap már teljesen össze voltam törve, hogy mi lesz most. Tomi és Hanna öntötte belém a lelket, és bíztattak, hogy ne adjam fel, meg persze otthonról a szüleim is vigasztaltak. Összekapartam magam, és nekivágtam a belvárosnak. Egy csomó önéletrajzot kiosztottam, és 2 helyről azt a visszajelzést kaptam, hogy lenne rám igény. Ez egyik egy török étterem volt, ahol nagyon kedves volt mindenki, és mondták, hogy 1 hét múlva megy el egy lány, és az ő helyére jöhetnék. Teljesen fel voltam villanyozva. Innentől kedve még nagyobb energia bedobással osztogattam az önéletrajzaimat, és még olyan helyekre is bementem, ahova nem is akartam igazán. Pl. egy olasz étterem, ahol a menedzser már a bejáratból úgy méregetett, hogy már én szégyelltem magam. Le is zavart gyorsan egy interjút, amiben a központi kérdés az volt, hogy van e férjem, gyerekem vagy barátom. Mondom szép…. hallgatnom kellett volna a megérzéseimre. Ide se jövök ! Andare all'inferno! ( Menj a francba! J )

Kora délután találkoztam Hannussal, aki hozott még önéletrajzot. Véletlenül utam során elkeveredtem egy kisebb utcába, ahol rá találtam a Nando’s-ra. Ez egy dél-afrikai étteremre.

Alan a menedzser, annyira aranyos és bűbájos volt, hogy legszívesebben haza vittem volna magammal, úgy kitettem volna az ágyra a plusmacik mellé. (Bár nem hoztam magammal ilyesmit, de ezután biztos vettem volna párat, hogy Alan ne unatkozzon egyedül.) Segítőkész volt, és még engem is túlmosolygott, ami nem kis dolog!!! Behívott másnapra egy próbanapra. Kifele jövet plusz összefutottam egy magyar sráccal is. Nekem nem is kellett több. Megvolt a „jel” és a pozitív megérzés. Másnap kiválóan sikerült a próbanapom, Alan el volt ragadtatva, és roppant boldog volt, hogy itt fogok dolgozni. Fülig érő szájjal csak ennyit tudott mondani minden kollégának, akivel találkoztunk.: „Melinda will join us.” Ilyen egy igazi Happy End  vagy inkább egy Happy Beginning (boldog kezdet).

"Függetlenül attól, hogy mi történt veled az életben, onnantól kezdve, hogy másképp kezdesz el gondolkozni, a benned lévő erő feléled és átveszi életed irányítását! Mindent tehetsz, vehetsz! Minden lehetsz!" idézet a A Titok-ból 

Otthon most ünnep van … Londonban minden a maga rendje és módja szerint zajlik. Azon túl, hogy Melinda az ágyon ugrálva és „Boldog augusztus 20.-át!” kiabálva keltett itt minden a megszokott (már amennyire meg lehet szokni valamit 18 nap alatt).

Sok minden történt mióta utoljára írtam, képzeljétek el elfoglaltak lettünk :D !!!

Említettük az Adidas-os munkát, bizony szombaton nyitásra bementünk megkérdezni, most mi lesz. A válasz az volt, hogy nem tud minket foglalkoztatni, amíg az NI number-ünk nincs meg. (és itt elnézést kell kérnem, nem szeretnék félreinformálni senkit, ezért korrigálok, az NI number nem csak a TB, az Adószám is egyben [http://www.infoanglia.hu/Ado_es_TB_szam_Angliaban.html] )

Tehát jött a vendéglátás. Próbáltuk magunkat vidítani, hiszen munkát keresni szépen, mosolygósan kell, nem letörve. Késő délutánig jártuk a városközpontban az éttermeket, kávézókat. Eredmény: Melindának egy vasárnapi és egy keddi, nekem egy hétfői próbanap, valamint egy hétfő reggeli interjú mindkettőnknek.

 Ahova én is tudok menni, nagyon aranyos volt a menedzser (középkorú hölgy), bevetve boci szemeinket nagyon akart nekünk munkát adni, de sajnos csak egy szabad pozíciója volt. Mivel nekem egyáltalán nincs vendéglátós gyakorlatom a konyhán kívül, valamint a nyelvet is jó esetben csak megértem, beszélni nem nagyon tudom, Meli nem ment be kedden ugyanabba az étterembe, átengedve nekem a munkát! (Ezért millió puszi! És köszönöm!!! :D )

De még nem szaladok előre…

Vasárnap:

Melinda bement próbanapra egy a Trafalgar téren lévő kicsi, de annál forgalmasabb olasz étterembe. Én addig azon kívül, hogy órákig skype-oltam otthon, vettem a bátorságot és egyedül elindultam mindkettőnk önéletrajzaival munkát keresni. Amíg buszoztam befelé a városba, még nagyon nyugodt voltam, aztán amikor arra került a sor, hogy bemenjek valamelyik étterembe megtorpantam. Álltam az első kiszemelt előtt, ezekkel a gondolatokkal a fejemben: „Á, nem is szimpatikus a hely.” „Nem is tűnnek aranyosnak az itt dolgozók.” „Nem is tudok angolul, azon a pár betanult mondaton kívül…” „Ha kérdeznek valamit és én harmadszorra sem értem meg, milyen hülyének fognak nézni, ha csak mosolygok rájuk?” „MOST KOMOLYAN EZEN STRESSZELEK, NEM VAGYOK ÉN ILYEN BESZARI, NAGY BAJOM NEM LEHET!!!” És bementem :D

El is vették az önéletrajzokat, bár azóta semmit sem tudok a helyről, a lényeg, hogy nem voltam végre olyan félénk. :D A többi könnyen ment. Bejártam azt a környéket (National Gallery körül, a Trafalgar téren van), új kis bájos utcákat és egy gyönyörű teret fedeztem fel közben, valamint kérdezősködtem, „Do you have any vacancy?”.

Majd nem sokra rá Melinda végzett, sajnos nem volt túlságosan feldobva… nagyon pörgős volt a melo, nem tudta utolérni magát a feladatokkal, sőt megígérték neki, hogy jelentkeznek másnap, azóta is hívják… de ezekről majd mesél ő.

Aznap már sok minden nem is történt, mentünk haza, dumálgattunk jókat és próbáltuk kipihenni magunkat, hiszen másnap reggel 9-kor röpke két órára a szállásunktól volt interjúnk.

Hétfő reggel 9-kor ott álltunk a Shakespeare étterem előtt. Elsők között értünk oda, és mint kiderült, nem csak mi voltunk behívva. Hamar túlestünk az interjún… viszonylag kedvesek voltak, nem harapták le a fejünket. Én azért kaptam egy kis fejmosást, hogy mit gondolok, az én angolommal mit fogok kezdeni a vendégekkel. Hiszen nem állhatok felettük mosolyogva, és mondhatom el nekik háromszor, hogy „Sorry I don’t understand! :D”. Annyi angolt azért összekapartam valahonnan, hogy levezessem neki, én próbálkozom, meg egyébként is, ha lesz munkám, lesz pénzem, ergo tudok keresni tanárt vagy tanfolyamot. Aztán elköszöntünk egymástól. És most fogtok nevetni! Fél 12-kor már kaptam sms-t tőlük (Melinda is), hogy menjek be másnap próbanapra…

Mivel nekem 4-re kellett mennem próbanapra (ez nem a Shakespeare), és nagyon sok időnk volt még addig, csalinkáztunk kicsit a városban. Azon nevetgéltünk, hogy ezek után az otthoni állásinterjúkon már nem is kell izgulnunk, ott több eséllyel indulunk, hiszen legalább beszéljük a nyelvet. Itt pedig se nyelvismeret, se gyakorlat az adott szakmában. :D

Nagyon sokat nevettünk aznap, felfedeztünk pár új dolgot a városban. Természetesen „danger prone” valónk is velünk volt. Első nagy röhögésünk az volt, mikor én egy óriási térképet fürkésztem az egyik buszmegállóban és közben lelkesen magyaráztam Melindának, majd amikor oldalra fordultam, a reakció annyi volt, hogy egy idegen nő a képembe röhögött. :D (a kis sunyi elslisszolt mellőlem és nem is szólt volna) :D

Majd felszálltunk a buszra, mentünk fel az emeletre én megbotlottam és reflexszerűen Melinda fenekében akartam megkapaszkodni… :D :D

Ezek után végigsétáltunk a Westminster Bridge –en (hídon), aminek az egyik oldalán a Big Ben, illetve a Parlament van, a másikon a London Eye. A London Eye aljában még felfedeztünk egy nagyon jó kis helyet, a neve: London’s Death Trap (http://www.londonsdeathtrap.com/). Várom, nagyon várom azt a kedves jelentkezőt, aki Melinda barátnőmmel bemegy, még akár ki is fizetem, csak nekem ne kelljen!!! :D Nagyon ijesztő, a lényege, hogy imitálnak egy labort, ahol a doki emberi kísérleteket hajtott végre, neked a kísérleti alanyok között kell végigmenned, csapatban (ez engem még mindig nem győzött meg) keresve egy kulcsot (mondanom sem kell, közben végig ijesztgetnek), amivel kiszabadítod a dokit, és ő kivezet a mutánsok közül. Valami ilyesmi… nekem az is elég volt látványnak, ami a bejáratnál fogadott, illetve amilyen emberek fogadtak minket (nagyon komolyan meg volt csinálva a sminkjük). Erről kaptok képet is, csak hogy átérezhessétek. :D

Még kaptunk egy-két telefont kinti magyaroktól, hogy hol nézzünk munkát, aztán én elindultam a próbanapomra.

Napközben nem volt időm izgulni, útközben pedig a sok jegyzetemet olvastam még a buszon. Próbáltam minél több mondatot regisztrálni az agyamban. :D Ez annyira sikerült, hogy mikor odaértem a pincérlány egyszerűen nem értette, mi a fenét akarok… na, aztán nagy nehezen dűlőre jutottunk :D Előkerült a menedzser meglepve, hogy nekem 5-re kellett volna mennem (fél 4 volt), de nem baj, a kezembe nyomott egy étlapot, hogy ismerkedjek vele, valamint egy két oldalas papírt, hogy töltsem ki. A telefonomon lévő szótár mentett meg (köszi „the one and only” G! :D ), hiszen jó sok dolgot nem értettem, amit kérdeztek… ezen is túlestünk.

Aztán kaptam egy inget, bekísértek az öltözőbe, bemutattak útközben mindenkinek, és a kezembe nyomtak egy vasalót. Én lelkesen nekiálltam vasalni, szerencsére egyedül hagytak, hiszen annyira rossz volt a vasalódeszka, hogy mikor az otthoni megszokott módon leraktam a vasalót, az kétszer is akkorát csattant a földön… még nekem is fájt (de azóta is működik!) :D

Érdekesen telt a munka, volt egy nagyon aranyos pincér csajszi, ő Romániából jött, Aura a neve, nagyon sokat segített. Nagyon boldog voltam, nagyon élveztem a munkát. Nagyon sokat kell még tanulnom, hogy rendesen én is dolgozni tudjak „on the floor” (vendégek között, pincérként ), de nagyon nagy a motiváció (hiszen maximum konyhai kisegítői, vagy takarítói munkára számítottam). Nem csak azért mosolyogtam végig, mert kellett, hanem mert iszonyatosan élveztem!!! Valahol mindig volt egy ilyen kis vágyam, hogy dolgozhassak egy nagyon szép étteremben, emberek között, emberekkel…és ez most teljesül! :D Méghozzá úgy, ami szinte elképzelhetetlen, kint Londonban, rendes (elegendő) angoltudás és gyakorlat nélkül.

Ahogy az lenni szokott, szépen tanítanak meg mindenre, természetesen igyekszem szemfüles lenni, és sok mindent ellesni a kollégáktól. Pl.: mivel tálcát még sosem fogtam úgy, ahogy kell, bevittek a konyhára, kezembe nyomtak egyet, megpakolták vízzel teli műanyag poharakkal és le-föl kellett mászkálnom. :D

Nagyon aranyos a társaság, egyből befogadtak. Igyekeznek úgy beszélni, hogy megértsem, és nem nevetnek ki. Akit végképp nem értek, el kezd mutogatni… ennyi. Türelmesek, aranyosak, toleránsak. Én pedig cserébe nagyon igyekszem, sokat tanulok, figyelek és természetesen MOSOLYGOK. :D

Keddre is behívtak, nagyon izgatottan mentem be. Egész délelőtt a menüt tanultam. :D Volt egy-két ismeretlen arc, nekik bemutatkoztam. Az egyik lány nyújtja a kezét (már gyanús volt, mert itt sokan nem fognak veled kezet, amikor bemutatkoztok egymásnak), majd ennyit mond: „Hi! I’m Réka.” Felnevettem, hogy „Hello! I’m Hanna.”, és együtt mondtuk örülve: „Csaknem te is magyar vagy?!”. És igen, ő is az volt, aminek nagyon örültem! Mint megtudtam, ő csak beugrós most nálunk, de nem baj, ennél az étteremláncnál dolgozik ő is, úgyhogy gyorsan ki is faggattam minden olyanról, amit esetleg nem értenék meg a menedzseremtől.

Mikor bementem dolgozni, még nem tudtam, meddig van a próbaidőszak, vagy mikor döntik el, felvesznek-e, ezért felkészültem a kérdésekre, jól betanultam 4 mondatot, amivel ezt szépen meg tudom kérdezni (ezért is Thanks G!) :D . Feltettem a kérdést a menedzseremnek, aki azt mondta, persze, én itt dolgozom! Csak hozzak fénymásolatot az irataimról, és meg is kötjük a szerződést. :D :D !!! Juhhúúúú!!! Van munkám!!!!!! Londonban!!!!! :D a Garfunkel's -ben a Victoria Station-nél!!! :D

 Azóta dolgozom, a szabad napjaimon pedig tanulok, amennyi csak tudok. Nagyon jól érzem magam. Persze vannak dolgok, aminek a hiányát nem tudom kiverni a fejemből, akár mennyire is elfoglalom magam… Valaki szerint ez a fiúknak könnyebben megy, mert ők igazán csak egy dologra tudnak koncentrálni (nem sértés, tény), ilyenkor irigylem őket! :D

A munka hihetetlen, a körülmények és a munkatársak is. A konyhán van olasz, brazil származású ember, nagyon jó fejek és gyönyörű, mikor olaszul beszélgetnek :D. Kint a pincérek között spanyol, romániai, angol… Mindig azzal nyugtatnak, hogy ne izguljak, improvizáljak, ők sem perfekt angolok, főleg akkor nem voltak azok, mikor idejöttek, majd belejövök. Segítenek, jó kedvűek, viccelődnek…

Tehát, most JÓ!

IT'S ALL RIGHT!

:D

A Parlament és a Big Ben a Westminster Bridge-ről 

 “Mi az, ami képessé tesz bennünket, hogy elérjünk egy célt, egy álmot? Csak ez a kis szó: akarom. Nincsenek leküzdhetetlen akadályok, csak emberek, akik nem hisznek az akadályok legyőzésében.” (Kurt Dimberger)

Mi AKARJUK, én legalább is nagyon! Talán még nem tettünk meg eleget érte…tehát még nincs munkánk. Abdul barátunkat az Adidasból még nem értük el. Melinda azt már említette, hogy be lettünk hívva állásinterjúra. Voltunk is. Nagyon rendes fiatal üzletvezetővel beszéltünk. Természetesen Melindával többet beszélt, hiszen nálam rájött, hogy erőlködhet, de a legtöbbször csak a széles mosolyt tudta belőlem kicsikarni. Hiszen a kérdéseket értettem, de válaszolni már nem mindegyikre tudtam. :D (a bónusz mondatomat, amit még Gergő tanított otthon, „jól fog jönni” jelzéssel azért bedobtam ;D : „Please be patient with me, my english is not that good.” = Kérem legyen velem türelmes, az angolom nem túl jó.) Mindegy, túlestünk rajta, azt mondta, ad nekünk munkát, csak az NI Number-t intézzük el (TB szám) és hívjuk vissza. Mi ezzel már az interjú délutánján megvoltunk, akkor abban maradtunk, pénteken hív minket, aztán megbeszéljük, mikor menjünk be a boltba, a részletek letisztázására.

Gondolom, mondanom sem kell, itt van a péntek este, és nem sok minden történt… ő nem hívott minket, mi hívtuk őt, de túl elfoglalt volt, nem jött a telefonhoz. Ezután bementünk a boltba, hogy ha kell, ülünk ott záróráig, de nekünk beszélnünk kell vele, viszont mire odaértünk már hazament… ezért felesleges másfél órányi buszozás után újra szállhattunk vissza a buszra, de még mielőtt elindultunk megajándékoztuk magunkat igazi (és ISTENI FINOM) Belga Wafel-lel, rajta eredeti Belga csokival (olyasmi, mint az otthoni gofri, csak sokkal finomabb :D ). Jó vigasz volt ;D !

Persze a héten nem csak erre az egy lehetőségre várunk. Rengeteg boltba beadtunk még a jelentkezésünket, az önéletrajzunkat (itt CV). Sehonnan semmi idáig. Sok helyen szívélyesen fogadták a jelentkezésünket, még több helyen mondták, hogy csak online lehet jelentkezni (aminek szerintem a fele kamu, mert hiába töltünk el órákat a gép előtt, sehol sem tudunk jelentkezni, önéletrajzot feltölteni).

De nem baj, holnap nyitástól az Adidasban leszünk, eddig még az a lehetőség nyílt meg előttünk a leginkább, aztán ha nem jön össze, megyünk a vendéglátósok felé. Ott biztos akad egy mosogatói, vagy takarítói állás.

Hm…11. napja vagyunk kint. Nyaralásnak, lazsálásnak már hosszú ez az idő, nekünk legalább is nagyon. És így, hogy nincs munka még jobban elkezd hiányozni minden otthonról….Ti is mindannyian, akik ezt olvassátok!!!

Na, nem szabad szomorkodni, inkább írok néhány dolgot, ami talán mókás is lehet (észrevételek, mi hülyeségeink :D ) :

-          ha elmegyünk a kedvenc chiken-esünkbe kajáért, miután kész az étel, és megyünk átvenni a pulthoz, az egész étterem megáll, a konyha is(!), és nem mindennapi különlegességként bámulnak minket. Nem zaklatnak, nem szólnak be, csak „néznek, mint borjú az új kapura” :D

-          Melinda „ellondonosodása” azzal kezdődik, hogy egyre bátrabban megy át az úton (ha piros a lámpa, ha sok sávos az út…stb.) :D (nem tudom említettük-e már, de hihetetlen, hogy az itteni emberek bármilyen jármű elé hajlamosak kiszaladni, hogy átmehessenek az úttesten)

-          felvilágosodtam, mikor megtudtam, hogy a „mistake” szó azt jelenti: hiba (nem értettem, mit beszélnek az emberek ennyit misztikus dolgokról mindenhol, hiszen nagyon sokat hallottam) :D

-          bár a belvárosban lakunk, mire beérünk a központba, néha másfél óra is eltelik (ennyi idő alatt tömegközlekedéssel Nyergesre érek Budapestről)

-          annak ellenére, hogy legálisan szinte csak otthon lehet dohányozni, mindenütt látni cigi csikket az utcán, valamint dohányzó embereket… :S (én nem gyújtottam rá, mióta végleg elhatároztam, és nem is hiányzik! :D )

-          a munkások, ha elmegy mellettük egy csinos csaj, nem kezdenek el fütyülni, disznó dolgokat mondogatni, maximum megcsodálják, esetleg dobnak egy „How are you? „-t (=Hogy vagy?)

-          alapvetően nem zavaró, mennyi féle ember él itt. Szerintem a legtöbb vallás és ország képviselteti magát Londonban. Az már csak a mi szerencsénk, hogy egy olyan negyedben élünk (félreértés ne essék, nem bántanak minket), ahol alapvetően azok a vallású emberek vannak jelen, akik asszonyai csak csadorban járhatnak az utcán, ahol a férfié az elsőbbség, ahol a nők alárendeltek a férfiaknak. Ezt mi néhány dologban érzékeljük, mint például nem engednek előre sehol, a buszról leszállás közben majd fellöknek, csak hogy előtted szállhassanak le, nekem mondjuk már a kezemet is túrták le kapaszkodóról…

-          akár milyen jó az egyensúlyérzéked, izomzatod, képtelenség úgy kitámasztani magad a londoni tömegközlekedésen, hogy ne kelljen a kapaszkodóhoz nyúlnod :D

-          itt akármilyen extravagáns, illetve különc vagy, az teljesen természetes (meg is beszéltük Melindával, hogy egyszer valami nagyon abszurd kinézettel megyünk el itthonról, és megfigyeljük, hány embernek tűnik fel az idióta kinézetünk)

-          a kaliforniaiak jó rosét csinálnak :D

Mára ennyi … a későbbiekre is hagyni kell valamit :D

Have a nice day! ;D

*Keep smiling! * Mosolyogj!*

 „Az évszakok változnak, akár csak a városok. Emberek jönnek és emberek mennek, de megnyugtató érzés tudni, hogy akiket szeretünk, mindig a szívünkben lesznek, vagy ha nagyon szerencsések vagyunk, csak pár órányi repülőútra.” / Szex és New York/

Kalandunk legnehezebb része talán az elindulás volt, hiszen otthon kellett hagyni azokat az embereket, akiket  a legjobban szeretünk a világon: a szülőket, a barátokat és persze a szerelmünket. Tomi hiányzik természetesen a legjobban, és ezt az űr nehéz betölteni utána.

De ezek a lehetőségek, melyek itt várnak ránk, nem állnak örökké rendelkezésre. Ezekkel élni kell, ahogy a pillanattal is! Mi épp ezért jöttünk ide. Szerencsére teljes támogatást kapunk a fiúktól, a családtól és a barátoktól is. Köszönjük nektek!

 És mi történik, ha két danger prone nekivág a nagyvilágnak….hát sok vicces és izgalmas sztori. Ezzel a céllal született meg az oldal, hogy ezeket megörökítse és közvetítse felétek.

 Hétfő van (aug. 09.), ma voltunk először munkát keresni. Nagy lelkesedéssel és sok pozitív gondolattal vágtunk neki az útnak. Első állomásunk egy Job Center volt, ami kb. 20 percre volt a szállásunktól. Az igazat megvallva voltak fenntartásaim a környék miatt. Egy kis eldugott utcában találtunk rá az irodára, ahol már a bejáratnál lefárasztottak minket az Árnyaltak. Megkérdezték beszélünk e franciául??!! Milyen ostoba kérdés ez?! Tuti valami Lady Marmalade-os „humoros megjegyzéssel” akartak volna elkápráztatni minket. De mi „rafináltak” voltunk, meg sem álltunk, csak félvállról odadobtunk egy „No”-t! Belépve az épületbe hatalmas tömeg fogadott, de aztán hamar kiderült, hogy ott csak az NI Numbert lehet elintézni és ott csak az interjúkat tartják. Elkalauzoltak minket a Job Center PLUSZ-hoz. Ám itt sem kaptunk túl sok segítséget, mert odaküldtek egy géphez, ahol meg lehetett tekinteni az állásokat, és ki is lehetet nyomtatni őket. Hát mondanom sem kell, hogy a 322- állás közül, max kettőnek feleltünk meg. Viszont tanultunk valami számunkra meglepőt: ez pedig a HANDYMEN. Mi megint magyar fejjel gondolkodtunk, mely kifejezés alapján rögvest lefordítottunk a szót, és így született a kézilány illetve kézi fiú. Nagyon furcsálltam a hirdetést, mert volt benne egy feltétel, mely így szólt: own tools =saját szerszám. Mondom, nekünk van kezünk, megfelelünk a kritériumnak. J Hanna megnézte a telefonjába, és ezermestert, szerelőt jelentet. Na szép. Nem nézek volna minket hülyének! Sebaj, mi jót nevettünk magunkon és néztük tovább a lehetőségeket. Az eredmény: egy konyhai kisegítő a másik egy takarítói. Nem túl fényes kilátások. Megvitattuk, hogy ez nem nekünk való, MENJÜNK INNEN EL!!! (Fortés közmondás.)

Ezeken a masinákon lehet megtekinteni az állásajánlatokat.  

Megéheztünk, tehát célba vettünk egy közeli kávézót, ahol nekem sikerült egy olyan sausage toastot kiválasztanom, amit nem sikerült legyűrni a torkomon. Elég rossz volt, és a látványról ne is beszéljünk…Emiatt szépen lecsipegettem róla a kenyeret és a sausage-t letakartam a szalvétával. Majd gyorsan elhagytuk a helyszínt, nehogy megsértődjenek, hogy nem ízlik a kajájuk. Elég újítónak gondolom magam, és szeretek új ételeket megkóstolni, de hogy ez ilyen rossz lesz, azt nem gondoltam volna. Hát én ilyet többet nem rendelek! Sőt semmit nem rendelek, amibe ilyen fincsi kolbász van. Meghagyom ezt az angoloknak. Good appetite to it!

 Majd abba maradtunk, hogy átbuszozunk az Oxford Streetre, és ott bemegyünk néhány szimpatikus boltba. Ruhaüzleteket választottunk ki első körben, én beszéltem, és sikerült leadnunk 2 helyre is az önéletrajzunkat. Egyik az Adidas a másik pedig a Zara volt. A többi helyen azt az utasítást kaptuk, hogy interneten küldjük el a CT- t, töltsük ki az adatlapot, és majd hívnak. Nem sokkal később kiültünk a közeli park füvére sok öltönyös brit társaságában, és elégedetten elfogyasztottunk egy-egy Mc Flurry-t. Eközben megcsörrent a telefon, az Adidastól hívtak. Kaptam egy csomó kérdést meg instrukciót, és behívtak minket másnapra állás interjúra. Fél óra sem telt el, és máris megkerestek minket egy lehetséges munkahelyről. Szerintem csodás kezdés. Drukkoljatok holnap, hogy sikerünk legyen, és kapjunk munkát minél előbb.

 Ezután nyúzottan érkeztünk haza, mert az utazás hosszú volt, összesen több mint 3 óra volt. Mint már azt említettem elég sok itt a dugó, és a leggyorsabb közlekedési eszköz a metro. Viszont elég drága a bérlet, és munka nélkül spórolni kell, így most csak a buszra vettünk bérletet. Az pedig ezzel jár.

Este pedig kitaláltuk, hogy megünnepeljük a sikeres napot, és borozunk itthon egy kicsit. Hát elég jól sikerült, mert összesen 1 üveg bortól mind a ketten becsípünk, és dőlt belőlünk a baromság. Jókat nevettünk, és elégedetten feküdtünk le aludni.

Búcsúzik Tőletek Gringó és Niño!

 Fejünkbe vettünk miután fél 1 után felkeltünk, ma végre a nyakunkba vesszük a várost. Itt volt már az ideje, mert kint létünk alatt még nem volt alkalmunk érzékelni, hol is vagyunk valójában, hiszen idáig hulla fáradtak voltunk, a városból szinte semmit sem láttunk és 90 %-ban magyar nyelvet beszéltünk, hallottunk.

Ahol aludtunk, csak ideiglenes szállás volt, egy kicsike szoba. Nem hogy kipakolni nem tudtunk, de jóformán a bőröndjeink is alig fértek el. Szerencsére Viktor nem sokkal ébredés után hívott is minket: „most van ideje minket átköltöztetni, mennyi idő alatt tudunk összepakolni?”. „Viccelsz?”-hiszen ki sem tudtunk pakolni  :D, magunkat viszont még sosem látott gyorsasággal kaptuk össze. A kocsit megraktuk és indultunk a White Horse Lane-re, ahol augusztus végéig lakunk.

A beautiful ideiglenes szállásunk (egy szekrény Melinda előtt, egy ágy, rajta a pakolandó cuccunkkal, a falnál, nehogy azt higgyétek ott még van hely...éééés ennyi) :D

 Csodálkozva nézzük, ahogy a jobb kormányos autókkal hihetetlenül ügyesen vezetnek itteni „apáink”, a nekünk otthon szembe jövő sávban. Természetesen a kettőnk közül előre ülő folyamatosan a jobb oldalon akar beszállni az anyósülésre…úgy érzem, ezen még jó darabig nevetünk majd :D.

Megérkezünk, kipakolunk, megkapjuk a jó tanácsokat, a turistatérképet, majd éhségünkben az első útba eső boltban kötünk ki. Kitaláltuk a nekünk nagyon gazdaságosat, miszerint  vannak  „meal deal”-ek, amik annyit jelentenek választunk magunknak egy szendvicset, egy kis chips-et és egy üdítőt, amiért mindösszesen csak 2 Fontot kell fizetni. Richtig rányúlunk arra a szendvicsre, ami nem tartozik bele az akcióba, még meg is jegyezzük a kasszásnak, hogy kevesebbet kéne fizetnünk, aztán ő felvilágosított minket, nem jól gondoljuk…:D mindegy, tanultunk ebből is. Majd a boltból kilépve jut eszünkbe, meg sem tudjuk enni normálisan a „reggelinket”, hiszen pad nem nagyon van a közelben, ezért visszamentünk Viktorékhoz és mivel a konyha felújítás alatt van, letáboroztunk a kertben. Ott én legalább is nagyokat nevettem, amikor Melindát megtámadták a bogarak. Először csak így próbálta elkergetni őket: „menj a fenébe…a büdös francba” , „hagyj már engem békén”, „takarodj”; majd kitaláltuk a tutit, miszerint biztos angolul kell őket elzavarni, az így hangzott: „please go home” (= kérlek menj haza); "I hate you" (=utállak).

Ééés végre nekivágtunk a városnak. Ajánlották a 15-ös emeletes buszt…tényleg nagyon jó! Szinte minden nevezetesség mellett elviszi az embert és elég hosszú utat tesz meg a belvároson belül.  Egy-két megálló elhagyásával meg is üresedett az emeleti első ülés (turisták/külföldiek mindig arra pályáznak), gyorsan elfoglaltuk, hogy onnan élvezhessük a kilátást. Elmondhatatlanul jó érzés volt, mikor először megpillantottam a London Eye-t…kirázott a hideg, széles, letörölhetetlen mosoly ült az arcomra és csak annyit tudtam mondani Melinek: „Én már érzem! Londonban vagyunk!!!” :D

Aztán végül is a Trafalgar téren szálltunk le. Hihetetlen, mennyi ember van ott nap, mint nap. Mi tettünk egy óriási sétát a belvárosban. Mondanom sem kell, az idő csodálatos volt, a nap sütött, a londoniak meg akartak sülni, rajtunk meg bőven elfért egy pulcsi, főleg, hogy a nap láttán a buszsofőrök ijedtükbe ezerrel nyomatták a légkondit.

Sokan nem is gondolnátok, és már bizony nálam is feledésbe merült a tény, hogy itt a nagy londoni nevezetességek milyen közel vannak egymáshoz. Az ember csak sétál, és komolyan mondom, mindenhol belebotlik egybe. Ha meg éppen van egy 100 méteres utca, amin nem sok a látnivaló, gyorsan emeltek oda néhány emlékművet terror-támadások, vagy éppen a világháborúk emlékére. Gondolom, nem kell magunkat bemutatni, azért leírom, mi ezt hogyan csináljuk ;D : célba veszünk valamit, hogy „húúú ezt látnunk kell”, majd szinte már természetesen mindig egy másiknál kötünk ki (de én tudom ám, hogy ez nem csak a mi hibánk, hiszen Viktor olyan térképpel engedett minket utunkra, ahol a kisebb utcák még csak jelölve sincsenek :D ). A lényeg, hogy szinte mindent láttunk.

Majd mikor már a „minőségi egyencipőnkben” nagyon fájt a lábunk, úgy éreztük, itt az ideje hazaindulni. De még egyikünket sem hagyta nyugodni a gondolat, illetve a látvány, miszerint az Oxford Streeten ( London legnagyobb bevásárló utcája) sétálva minden második ember kezében az ugyanolyan feliratú barna papírtáskát láttuk. Ebből nem maradhattunk ki. Nem lett volna teljes a napunk, így fogtuk magunkat, és minden áron meg akartuk keresni a „nagy barna papírtáskák” forrását. Nem fogtok meglepődni… ellenkező irányba sétáltunk, de aztán a pisilhetnékünk bevitt minket egy Mc Donald’s-ba, ahol szembe jött velünk egy magyarul telefonáló csajszi egy „nagy barna papírtáskával”. Gyorsan letámadtuk, hiszen nekünk tudnunk kellett, honnan van. Ő nagyon aranyosan útbaigazított minket, ekkor jöttünk rá, hogy nem jó irányt választottunk. Mindegy… felszálltunk egy buszra és nagyon figyeltünk, hol van a varázslatos *Primark*. Nem volt nehéz észrevenni a vesztünk helyszínét! :D Atya ég, lányok ( ezt tudom, hogy leginkább csak TI értitek meg)!!!! Ha már láttatok nagy ruhaboltot szorozzátok meg legalább hárommal!!!  Nem akarok túlozni, pontos adatot pedig nem találtam, de ha 50 kassza nincs, egy sem!!! És a meglepő, milyen jó cuccok vannak, nagyon is megfizethető árakon! Na jó, nem reklámozok, de ezt nem tudom kihagyni. :D

Primark este, és nappal (és komolyan ennyire tele van emberrel nap, mint nap!)

Primark-os eszméletvesztésünk után már tényleg haza vezetett az utunk. Konyha, illetve bevásárlás híján a chicken-esnél kötöttünk ki, majd újra a ház udvarán, hiszen Viktorék még a szobában pakoltak. Nem siették el a dolgot, végül is 6-kor akartak indulni délután, amiből éjjel fél 1 lett. :D (konklúzió: van nálam nagyobb időhúzó :P !) Ám de még a mi napunk nem érhetett véget… ugyebár szeptemberben, ha újra itt lesznek Viktorék, nekünk másik szállás kell, és erről már most gondoskodtak, ami azt jelenti ÉJJEL 1-KOR Laci vitt minket lakásnézőbe. És ez a megmozdulás itt teljesen normálisnak számít! Mondták már párszor, szokjunk hozzá, „London sosem alszik”!

A lakásról annyit, hogy nagyon szép volt, jó környéken, nem messze az eddigi szobáinktól, és le is foglaltuk. Szeptember 4-én már ott alszunk! :D

És mindezzel együtt újabb élmény dús napot zárhattunk valamikor 2-3 óra körül.

Néhány kép a városnézésről:

A St. James's Park (ha van nálad mogyoró, a mókusok a tenyeredből esznek) :D

A Buckingham-palota előtt

Big Ben

Temze parton, a London Eye -al szemben 

Az elmaradhatatlan fotó Londonban :D 

Ripley's - Believe It Or Not Múzeum (A világ legmagasabb embere ekkora volt!) 

("Hihetetlen, de igaz” néven futott otthon a műsora)

Ahogy a magyar népmesékben is szokott lenni; egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt a világon két lány, akik nagyon el voltak keseredve. Az egyiknek összetört a szíve, a másik pedig a gyakorlati hely hiánya miatt búslakodott. Kitalálta hát az egyik, hogy el kéne utazni nagyon messze, szerencsét próbálni Londonba. Kérlelte a másik leányt, hogy tartson vele, hát annak se kellett több rábólintott, és nekivágtak a messzi városnak…aki nem hiszi, járjon utána. ÍGY KEZDŐDÖTT MINDEN ÁPRILIS VÉGÉN.

Hát itt vagyunk Londonban a keménysapkás bobbyk, a black cab taxik, a pirosra festett emeletes buszok, a jobb oldalas autók és Hasfelmetsző Jack „otthonában”. Az utunk viszontagságairól már Hanna jóvoltából olvashattok is, így arról én már nem ejtenék szót. Rossz élmény volt – kivéve a felszállás  – elégedjetek meg ennyivel a részemről.

Olvastam egy idézetet, mely így szól: „When a man is tired of London he is tired of life; for there is in London all that life can afford.” (Aki Londont unja, az magát az életet unja, hiszen London mindent megad, amit az élet kínálhat".) Ez abszolút megfelel a valóságnak. Hiszen London, mint bármely más metropolis állandó mozgásban van, sosem alszik, és minden napra tartogat valami meglepetést. Ezt saját bőrünkön is tapasztalni fogjuk.

Gondolom néhányan jártatok már itt, de azt ne feledjétek más turistaként ellátogatni ebbe a csodás országba, és már itt élni. Tehát ha Ti eltérő dolgokat tapasztaltatok az nem véletlen, mert, ahogy azt Viktor is megmondta, ez a több igazság földje, melyek egymás mellett léteznek. Tehát ha 2 ember mást mond ugyanarról a dologról, lehet, minden kettőnek igaza van, sőt lehet, hogy egy 3.-nak is. Ezért aztán nyitott szemmel járjuk a várost és mindenkitől tanulni valamit, még a hülyétől is J

 Egy új világba csöppenve először csak tátott szájjal bámulod a körülötted lévő érdekességeket, majd megpróbálsz asszimilálódni és felvenni a város ritmusát. Ha ez sikerül nyert ügyed van! Visszatérve arra, hogy bele kell olvadni a környezetbe. Én otthon azt hangoztattam, hogy azért ilyen fehér a bőröm, azon kívül, hogy nem volt szabadnapom, melyet strandolással és napozással tölthetnék, hanem hogy könnyedén integrálódjak, angolnak tűnjek. Hát, ha ezt tudom mi fogad itt…..??!! Akkor szoli bérletet veszek! J .

A város azon részében lakunk, ahol az „árnyalt” bőrűek uralkodnak. Itt nem szabad használni a fekete, fehér, néger, feka, stb szót, mert értik, és nagy baj kerekedhet belőle. Ezért elneveztem őket Árnyaltaknak, mi pedig a Halovány nevet kaptuk. (Én így is csak reménykedhetek, hogy sikerült leráznom Balhét, és nem követett idáig!) Errefele pakisztániak, muszlimok, indiaiak, bangladesiek és afro amerikaiak áradatával találkozunk. Szóval igencsak kilógunk a sorból, nehéz nem feltűnést kelteni.

Kívülről roppan zűrzavarosnak tűnik minden – főleg a közlekedés – de mégis valamitől gördülékenyen működik. Ha már szóba került a tömegközlekedés, akkor arról egy pár mondatot. Érdekes. Nagyon érdekes. A megállók olyan sűrűn követik egymást, hogy szinte minden bokornál megállunk. Az emberek össze-vissza rohangálnak az úton az autók és a buszok előtt, nem féltve a testi épségüket. Én nem mernék volán mögé ülni, nem csak a jobboldalon való közlekedés miatt, hanem mert sosem voltam egy kaszkadőr típus – mint tudjuk – és a Carmageddon sem az én világom. A buszok elég sűrűn közlekednek, általában nem valami tiszták és elég büdösek is.(Már amelyik! A mi járatunk, a 25-ös, az például elég szagos.) A sofőrök úgy lavíroznak a szűk utcákban, mintha valami kis smart-tal lennének, viszont Rád köszönnek, mosolyognak, főleg ha valami szerencsétlen turista vagy. Mi kaptunk már ebből a pillantásból is. J Az emberek azért rendesek és segítőkészek, ha elveszettnek érzed magad. Útbaigazítanak, ha eltévedtél, minket sokszor el is kísértek egy darabig.

A nagy tömeg erre fele sem ismeretlen, ahogy a csúcsidő, és a dugó sem. Bár a leggyorsabb közlekedési eszköz a metró, de ott nem lehet nézelődni, és az első nap viszontagságai után még nem utaztunk rajta. Mi eddig a buszozást választottuk, természetesen az emeleten.

Az én kedvenc részem a busz leintése. IMÁDOM! Ha fel szeretnél szállni, akkor azt jelezned kell, különben nem áll meg, vagy nem nyitja ki az első ajtót. Ami még megdöbbentő, hogy a „bus stop”-nál a táblára csak a főbb megállók vannak kiírva, a kisebbek nem. És azok nevét is csak akkor mondják be a járaton, ha valaki leszáll. Nem tudod, biztosan megáll, e ott ahova tartasz, mennyit kell menned és hasonlók. Így aztán nem véletlen, ha eltéved egy kicsit az ember lánya. Nekünk is volt benne részünk, de szerencsére nem túl messze keveredtünk el a célállomástól. A tanulság, hogy úgy kell helyezkedni, hogy lásd a kijelzőt.

Plusz nekem sikerül már párszor „otthon” hagynom az Oyster kártyám, ami persze már csak a megállóban jut eszembe. Hanna szerint hozzám kéne varrni. Hát lehet…túlságosan elkényelmesedtem otthon és Suzannhoz, nem kell bérlet, csak elegendő benzin.

(De mint emlékszünk nekem már ezzel is meggyűlt egyszer a bajom.) 

 Ha jó megnézed a képet, akkor 6 buszt láthatsz a miénken kívül! Jó sűrűn vannak, nem igaz?!

Sűrűn látható jelenség Londonban a Cab, ami szerintem nagyon jól néz ki. Érdekessége, hogy nincs bennük anyósülés, csak hátra lehet ülni. 5-en férnek be hátra, mert vannak lehajtható ülések a kocsiban azon a falon, mely elválasztja a sofőrt az utasoktól. Másik furcsa dolog, hogy nincs rájuk telefonszám írva.       

Nem tudod, hogy lehet őket elérni, hacsak nem megkeresed a neten. Ezen felbuzdulva utána néztem, és rögtön megkaptam a választ. Telefonos rendelés esetén az oda utat is felszámolják. Jó mi? Szép kis pénz lehet, meg aztán ki tudja, milyen messziről jön az a taxi…a díjazás kilométerenként történik itt is, melyet egy óra mér. Ráadásul érdemes azonban késő éjjel óvatosnak lenni a taxikkal, mert ilyenkor a hivatalos fekete taxik már nem járnak, helyüket az engedély nélküli taxisok veszik át. 

Hát vége az első résznek…Folyt. Köv.  J

Elaludtunk. De szerencsésen (nekem így még nem sikerült =D ), hiszen a telefont, amin az ébresztő szólt akkor még nem állítottam át, így pontosan időben sikerült felkelnem a röpke egy órányi szundi után. Kénytelenek voltunk korán kelni, mert Laci (szintén egy nagyon rendes magyar emberke, aki vigyáz ránk és segít nekünk mindenben) reggel fél 9-re jött értünk, hogy megyünk bankszámlát nyitni. Természetesen csak kedd reggel van a bank 10-től, úgyhogy még belefért egy reggeli a szemközti McDonald’s-ban. (Nem mellékesen! Londonban, az első napunkon már ketten elöl egymás ölében utaztunk a kocsiban, a belvárosban! :D )

10-kor átmentünk a bankhoz, volt protekciónk(!!!), úgyhogy szerencsére sorba állás nélkül fogadtak minket és gyorsan el is tudtuk intézni a dolgunkat.

Ezután még sétáltunk egy kicsit a környéken, vettünk magunknak konnektor-átalakítót, mert semminket nem tudtuk töltőre tenni idekint, valamint sim-kártyát(amit mondanom sem kell,olyan könnyű szerezni, hogy ezzel együtt nekem már a harmadik lett meg és még nem voltunk Londonban 24 órája!, viszont erre azért volt szükség, mert Melivel így tudunk ingyen beszélni egymás között), aztán spuriztunk vissza a szállásra aludni.

Olyan jól sikerült elaludnunk, hogy csak este 6-7 felé keltünk fel. Gyorsan próbáltunk minden otthonival felvenni a kapcsolatot, hogy tudják, rendben vagyunk. Csak jöttek sorra a kérdések, illetve az emberkék, akik szerettek volna rólunk tudni, így már majd éhen haltunk. Mire 9 körül sikerült elkezdeni öltözködni, hogy aztán kopogó szemekkel megtámadjuk a várost valami kajáért, hívott a Viktor: „ mit csinálunk?”. Mondanom sem kell, a város helyett őket vettük célba, mutattak nagyon jó chicken-est, iszonyat jót ettünk. Majd elkezdtek sorra előkerülni az italok…először egy pezsgő, Jäger, majd jobbnál jobb magyar borok :D . Nagyon sokat dumáltunk, röhögtünk, boroztunk, parmezánt ettünk :D , majd teljesítettük az aznapi hülyeségünk, felszálltunk a hazafelé menő buszra és annyira elbeszélgettük az időt, hogy simán túlmentünk a mi megállónkon xD …majd visszafelé rájöttünk, nem szabad elmerülni a buszon a dolgokban, hiszen nem áll meg mindenhol, sőt a kisebb megállókat is csak akkor mondja be, ha megnyomod a leszállásjelző gombot….a lényeg, hogy hazaestünk, és újfent aludtunk egy jót. 

Néhány kép Nektek: :D

Hungarian People in London (a felújítás alatt lévő konyhában) 

(balról: Kristóf (akiből nem sok látszik) , Laci, Gyula, Viktor, Gabi, Melinda)

 Viktor és Gabi

(balról) Laci és Kristóf

Essen szó az utazás előtti napokról...
Érdekes érzés volt, az ember szinte fel sem fogta, mire vállalkozik. Ilyenkor bár már a pakolás jár a fejedben, és az, mi mindent kell még elintézned, nem realizálódik benned, hogy 4 és fél hónapig távol leszel a megszokott környezettől, a barátodtól, akivel eddig ha egy-két napig nem tudtatok találkozni minden bajotok volt, valamint a családtól, a nagyi főztjétől, a szülői gondoskodástól…ja, és nem utolsó sorban az anyanyelvedtől, amin mindent el tudsz intézni, segítséget tudsz kérni, meg tudod értetni magad.

Aztán amikor elkap a gondolat „egy hét múlva már Londonban leszek” egyszerre nevetsz és zokogsz. Velem legalább is ez volt, hiszen tudtam, hogy nem véletlen jövünk ki, és a hasznunkra fog válni, mégis mikor ölelnek és érzem az milyen jó (, mindenre vigasz, feltölt és egy-két percre minden bajom megszűnik létezni), elképzelni sem tudtam, hogy fogom túlélni az érzés nélkül. És az még csak az én önző részem…a másik, otthon hagyni azt A Személyt akivel nagyon szeretitek egymást…”Neki milyen érzés lehet???” Valószínű rosszabb, hiszen ő marad a megszokott környezetben, és kevesebb impulzus fogja érni mint engem… DE muszáj elmondanom, hogy ilyen szempontból nagyon szerencsés vagyok, hiszen maximális támogatást kaptam/kapok Tőle, rengeteg segítséget, ami felkészített az útra lelkileg, és a fizikai dolgokban is. ( to G. : I love YOU! ;D ) Megsúgom, hogy Ő csodálatra méltó ember, nem találkoztam még ilyennel! ;D

Valamint ott vannak a szüleim, a mama, akik szintén mellettem vannak, támogatnak, és nem mellékesen nagyon féltenek. Remélem nekik is könnyebb lesz ez a pár hónap, mint amire számítanak! ((Nekik: Jól vagyok, jó helyen vagyok, jó emberekkel, minden rendben van,és lesz is!!! Ne féljetek és féltsetek, hanem higgyétek ezt el, bízzatok ebben, akkor meglátjátok be is bizonyosodik! ))

Mielőtt kijöttünk nálunk tartottunk egy jó kis kerti partyt, „Bye-Bye Girls” bulit, ami nagyon jól sikerült. A kissé feszült felkészülést, amit a túlságos aggódás (családi vonásJ )okozott: „Ugye senki sem marad éhen, illetve józan:D ?” , egy nagyon jó kis összejövetel követte. Szívemnek nagyon kedves emberkék jöttek el, hogy még mielőtt majdnem 5 hónapra elhagyom az országot, lássanak. Sajnos mindenki nem tudott jelen lenni, de ez nem változtat a kapcsolatunkon! Egyszerű a megoldás „digitalizálódnunk kell!” :D Valamint szerintem nekem nagyon is hasznomra válna, ha lehetne tágítani az időt, nem tudom ti hogy vagytok vele, bár én nagy időelbaszarintó vagyok (állítólag!), mindenre nem elég 24 óra, úgyhogy ha valaki bármit megtud erről a módszerről, mindenképp szóljon! :D

Visszatérve, ugyebár kedden utaztunk, a buli még előtte pénteken volt. Azon a hétvégén minden elérhető közelségben lévő családtagot beszorítottunk az időbe egy „Jó utat puszira és trécselésre”.

Az utolsó nap utazás előtt érdekes volt. Nem mondhatnám, hogy szomorú voltam, mert nem. Viszont vidám sem. Olyan semmilyen volt a kedvem, nem érzékeltem, mi is történik velem valójában, csak tettem a dolgom egész nap. Aztán estefelé nagyon jót tudtam beszélgetni Valakivel, aki mindig jókedvre tud deríteni, és más szemszögből mutatja meg a dolgokat. Na, akkor volt végem, mert bár nagyon jó volt Vele, tudtam, hogy ebben személyesen sokáig nem lesz részem, úgyhogy itattam az egereket bőségesen. Aludni szinte semmit sem tudtam, gondolom bennem volt a gondolat, hogy minden percet használjak ki, amíg otthon vagyok.

03.08.2010 Az utazás napja

A gyomrom természetesen nem normál üzemmódban működött, úgyhogy miután lezártuk a bőröndöket, megkaptam a feladatot, hogy vigyem fel magam a reptérre, addig sem idegeskedem feleslegesen. Mondanom sem kell, ennyi időre mennyi cuccom volt…személykocsiba nem is fért be, úgyhogy öten a két 25 kiló körüli poggyászommal két autóra szorultunk.

Otthon a mami által könnyes búcsú után elindultunk a reptérre. Útközben elkezdődött az sms áradat, ami nagyon-nagyon jól esett. Rengetegen gondoltak rám/ránk, és kívántak jó utat, sok szerencsét, vagy csak éppen annyit, hogy ne felejtsük el őket. (Ezek nagyrészt Ti voltatok bizony, akik ezt most olvassátok! CSóK Nektek! =D )

Természetesen, mi voltunk ott hamarabb, akik jóval messzebbről jöttek, de semmi vész, szerencsére nem maradtunk le semmiről. Aztán, hogy ne legyen olyan egyszerű a dolog, a parkolóban még bőröndöt pakoltunk. :D Majd jött a check-in…feladtuk a bőröndöt, visszaút nem volt, csak még egy rövidke óra, amit az otthoniakkal lehetett tölteni. A teraszon néztük, ahogy felszáll a többi gép, beszélgettünk, ücsörögtünk. Nagyon szép kis társaság eljött, hogy feltegyen minket a repülőre, én személy szerint nagyon örültem neki! (Aztán ha majd Hugi küldi a képeket, amik ott készültek, feltöltöm!-->ez nem csak info, Bogyó neked emlékeztető, mert szerintem elfelejtetted.) Én akkor már nagyon nem akartam menni, de muszáj volt. Nagy nehezen elköszöntünk a családtól, barátoktól, szerelmektől és elindultunk a beszálláshoz. Előtte egy röpke kézi poggyász ellenőrzés, ahol nem kellett nagyon figyelni, hogy rájöjjenek sosem utaztunk, hiszen hoztuk a formánkat…bénáztunk és richtig rossz irányba indultunk el minden kanyargós folyosón :D.

Még jó pár telefon anyáékkal, Gergővel, mielőtt beülnénk a gépbe:”látjuk a gépet, már ide állt”; „innen szálljatok be”; „mi ezen az oldalon állunk”; „még mindig itt állunk”; „integessetek” ;”feltétlenül integessetek”; „még mindig sorban álltok?” (meg ne sértődjetek, haláliak voltatok, én bírtam :D ) És persze alakítottam is, mert mire végre eljutottunk a beszálláshoz a repülőbe, annyira integettem a sor kellős közepén, hogy elfelejtettem a jegyemet elővenni…ááá nem néztek rám furán cseppet sem, mikor az utazótáska méretű tatyómban elkezdtem nagy erőbedobással turkálni, feltartva ezzel a sort :D . A lényeg az, hogy bejutottunk, és szerencsére sikerült ablakhoz ülnünk, méghozzá a szárnyhoz. Háát…mit mondhatnék nagyobb térre számítottam odabent, már értem miért lényeges, hogy a foglalásnál megjelölheted „az ülőhely nagyobb lábtérrel”-t…viszont sok időm nem volt ilyeneken tűnődni, hiszen éppen nagyon sajnáltam a táskám, amire egy nálam jóval nagyobb, izmos emberke a sajátját próbálta rátuszkolni…természetesen az erő győzött (de szerencsére semminek nem esett baja, mint utólag megállapíthattam). Éééés elindult a gép, mindössze fél órányi késéssel (kb. 12:45kor). Szépen lassan végiggurultunk a kifutó pályára, aztán START! Vidámparkos élmény a felszállás, mi Melivel nagyon élveztük, tátott szájjal, iszonyatosan kapaszkodva bámultunk ki az ablakon :D. Jó volt ez a része, az utazás unalmas, semmi extra és itt még sajnos aludni sem igazán tudtunk a hely hiánya miatt. Az egyetlen dolog, ami inger ért minket az éhség, hiszen az emberek szinte kényszeresen elkezdtek kajálni.

Mikor végre bemondták, hogy hamarosan leszállunk, meg voltunk lepve, mivel a búzamezőkön kívül mást nem nagyon láttunk. A gép leszállt (14:10körül Luton-on), mi kiszálltunk, Melinda örült, hogy megszabadulunk a gyereksírástól, én pedig, hogy végre normális mosdót használhatok. Poggyászok átvétele előtt még egy gyors iratellenőrzés, aztán go a futószalagokhoz. Mi automatikusan Malorca-ról, vártuk a csomagunkat és mire rájöttünk a Budapest felirat melletti szalagon csak a mieink mentek körbe-körbe…lekaptuk őket onnan, vicces módon elhuzigáltuk őket az első shop-ig, ahol muszáj volt enni vennünk (nem is tudom miért,de éhen akartunk halni =D )…majd gyorsan megtaláltuk  a transzferes buszunkat, ahol egy nagyon segítőkész, mosolygós sofőr várt minket. Ekkor kezdődött meg a majdnem olyan hosszú utunk be London City-be, mint maga a repülés.

A Victoria Station-nél szálltunk le 5 óra körül. Gabi (egy városban laktunk, ő már 3 éve kint él, gyerekkorunk óta ismerjük egymást, segítségünkre van mindenben a vőlegényével, Viktorral együtt)  írt is, hogy már úton van, menjünk be az állomás területére, ami egy nagy csarnok és keressük meg a Café Nero-t, ő ott vár minket a környékén. Egyszerűnek hangzott, viszont csúcsidőben, a munkaidő végén, LONDONBAN (ahol a lakosság kb. 14 MILLIÓ fő) ez nem volt könnyű. Röpke 40 percet kergettük egymást, mire végre meg is találtuk :D. A rossz hír csak az volt, hogy a nagy súlyoktól nem tudunk megszabadulni, hiszen a szállásra elmenni már nem volt időnk, mert Gabinak 6:15-kor kezdődött az órája (magyart és németet tanít a belvárosban). Irány a cassa (bérletet venni), aztán a Metro, ami nagyobb kihívás volt, mint gondoltam! Nem hittem a szememnek, hogy nincsenek mozgólépcsők!!! (legalább is azon a két szakaszon, amit érintettünk nem volt).  Minden emberfeletti erőnkre szükségünk volt ahhoz, hogy azt a röpke 90 kilót hárman lányok le-föl hurcoljuk a lépcsőkön. De megcsináltuk!!! És Gabi sem késett el az órájáról ;D ! Amíg ő magyar órát tartott, mi csalinkáztunk a környéken (mellékes info: a suliban még két emeletet kellett cipelnünk a bőröndöket le-fel, mert kis teherbírású volt a lift…). Vettünk kártyafüggetlen telefont mindössze kicsivel több, mint 3 Fontért (ez számomra még mindig hihetetlen)! :D Körül néztünk, gondoltuk ücsörgünk, de hamar rájöttünk, ez a belvárosban szinte lehetetlen, hiszen padot az utcán nem nagyon találsz. Viszont annál több szemetet, kuka is alig van. Nekünk azt mondták biztonsági okokból, mert a kuka robbanásveszélyes  (, hogy miért, vagy milyen tekintetben kérdezzétek Gergőt, én nem akarok hülyeséget írni :D ).

Este 9 körül Gabival (immáron busz révén, átszállás nélkül) megérkeztünk a White Horse Lane-re, az ő szállásukra. Ott vártuk meg Viktort, hogy átvigyen minket a mi ideiglenes helyünkre. Nem keveset vártunk, meg aztán kaptunk rengeteg jó tanácsot, infot…és hip-hopp helyi idő szerint éjjel 1-re (otthoni idő +1 óra) meg is érkeztünk kicsiny szobánkba, ahol végre lehetettük magunkat, a cuccunkat, a fáradalmakat….

Lássuk csak, hogy is lehet kezdeni egy blogot…talán azzal, hogy tisztázzuk, milyen célból jön létre. Ezen az oldalon két fiatal lány ügyes-bajos utazásáról találtok lehetőleg minél sűrűbb időközönként élménybeszámolót, saját tapasztalatokat.

Legfőképp barátoknak, családnak, ismerősöknek szól, hogy nekünk ne kelljen mindent 100-szor elmesélni :D ,valamint emlék (nehogy bármelyik hülyeségünket elfelejtsük).  :D Mindezek ellenére bárkit szívesen látunk az oldalon, akit érdekel!

A helyszín, mint a címből is kiderül, London, természetesen Szex és New York ihletésű, mi más lenne, hiszen csajok vagyunk, imádjuk a sorozatot és a filme(k)et is. Annyi a különbség, hogy mi a Szívünknek legfontosabbakat otthon hagytuk. Nem véletlen „Not Sex…” .

Kezdetnek ennyi, a többi garantáltan ki fog derülni a későbbiekben!

Bízom benne, hogy minden alkalommal jót szórakoztok, ha erre tévedtek ;D!

Pusszantás Nektek!

 Hanna