Essen szó az utazás előtti napokról...
Érdekes érzés volt, az ember szinte fel sem fogta, mire vállalkozik. Ilyenkor bár már a pakolás jár a fejedben, és az, mi mindent kell még elintézned, nem realizálódik benned, hogy 4 és fél hónapig távol leszel a megszokott környezettől, a barátodtól, akivel eddig ha egy-két napig nem tudtatok találkozni minden bajotok volt, valamint a családtól, a nagyi főztjétől, a szülői gondoskodástól…ja, és nem utolsó sorban az anyanyelvedtől, amin mindent el tudsz intézni, segítséget tudsz kérni, meg tudod értetni magad.
Aztán amikor elkap a gondolat „egy hét múlva már Londonban leszek” egyszerre nevetsz és zokogsz. Velem legalább is ez volt, hiszen tudtam, hogy nem véletlen jövünk ki, és a hasznunkra fog válni, mégis mikor ölelnek és érzem az milyen jó (, mindenre vigasz, feltölt és egy-két percre minden bajom megszűnik létezni), elképzelni sem tudtam, hogy fogom túlélni az érzés nélkül. És az még csak az én önző részem…a másik, otthon hagyni azt A Személyt akivel nagyon szeretitek egymást…”Neki milyen érzés lehet???” Valószínű rosszabb, hiszen ő marad a megszokott környezetben, és kevesebb impulzus fogja érni mint engem… DE muszáj elmondanom, hogy ilyen szempontból nagyon szerencsés vagyok, hiszen maximális támogatást kaptam/kapok Tőle, rengeteg segítséget, ami felkészített az útra lelkileg, és a fizikai dolgokban is. ( to G. : I love YOU! ;D ) Megsúgom, hogy Ő csodálatra méltó ember, nem találkoztam még ilyennel! ;D
Valamint ott vannak a szüleim, a mama, akik szintén mellettem vannak, támogatnak, és nem mellékesen nagyon féltenek. Remélem nekik is könnyebb lesz ez a pár hónap, mint amire számítanak! ((Nekik: Jól vagyok, jó helyen vagyok, jó emberekkel, minden rendben van,és lesz is!!! Ne féljetek és féltsetek, hanem higgyétek ezt el, bízzatok ebben, akkor meglátjátok be is bizonyosodik! ))
Mielőtt kijöttünk nálunk tartottunk egy jó kis kerti partyt, „Bye-Bye Girls” bulit, ami nagyon jól sikerült. A kissé feszült felkészülést, amit a túlságos aggódás (családi vonásJ )okozott: „Ugye senki sem marad éhen, illetve józan:D ?” , egy nagyon jó kis összejövetel követte. Szívemnek nagyon kedves emberkék jöttek el, hogy még mielőtt majdnem 5 hónapra elhagyom az országot, lássanak. Sajnos mindenki nem tudott jelen lenni, de ez nem változtat a kapcsolatunkon! Egyszerű a megoldás „digitalizálódnunk kell!” :D Valamint szerintem nekem nagyon is hasznomra válna, ha lehetne tágítani az időt, nem tudom ti hogy vagytok vele, bár én nagy időelbaszarintó vagyok (állítólag!), mindenre nem elég 24 óra, úgyhogy ha valaki bármit megtud erről a módszerről, mindenképp szóljon! :D
Visszatérve, ugyebár kedden utaztunk, a buli még előtte pénteken volt. Azon a hétvégén minden elérhető közelségben lévő családtagot beszorítottunk az időbe egy „Jó utat puszira és trécselésre”.
Az utolsó nap utazás előtt érdekes volt. Nem mondhatnám, hogy szomorú voltam, mert nem. Viszont vidám sem. Olyan semmilyen volt a kedvem, nem érzékeltem, mi is történik velem valójában, csak tettem a dolgom egész nap. Aztán estefelé nagyon jót tudtam beszélgetni Valakivel, aki mindig jókedvre tud deríteni, és más szemszögből mutatja meg a dolgokat. Na, akkor volt végem, mert bár nagyon jó volt Vele, tudtam, hogy ebben személyesen sokáig nem lesz részem, úgyhogy itattam az egereket bőségesen. Aludni szinte semmit sem tudtam, gondolom bennem volt a gondolat, hogy minden percet használjak ki, amíg otthon vagyok.
03.08.2010 Az utazás napja
A gyomrom természetesen nem normál üzemmódban működött, úgyhogy miután lezártuk a bőröndöket, megkaptam a feladatot, hogy vigyem fel magam a reptérre, addig sem idegeskedem feleslegesen. Mondanom sem kell, ennyi időre mennyi cuccom volt…személykocsiba nem is fért be, úgyhogy öten a két 25 kiló körüli poggyászommal két autóra szorultunk.
Otthon a mami által könnyes búcsú után elindultunk a reptérre. Útközben elkezdődött az sms áradat, ami nagyon-nagyon jól esett. Rengetegen gondoltak rám/ránk, és kívántak jó utat, sok szerencsét, vagy csak éppen annyit, hogy ne felejtsük el őket. (Ezek nagyrészt Ti voltatok bizony, akik ezt most olvassátok! CSóK Nektek! =D )
Természetesen, mi voltunk ott hamarabb, akik jóval messzebbről jöttek, de semmi vész, szerencsére nem maradtunk le semmiről. Aztán, hogy ne legyen olyan egyszerű a dolog, a parkolóban még bőröndöt pakoltunk. :D Majd jött a check-in…feladtuk a bőröndöt, visszaút nem volt, csak még egy rövidke óra, amit az otthoniakkal lehetett tölteni. A teraszon néztük, ahogy felszáll a többi gép, beszélgettünk, ücsörögtünk. Nagyon szép kis társaság eljött, hogy feltegyen minket a repülőre, én személy szerint nagyon örültem neki! (Aztán ha majd Hugi küldi a képeket, amik ott készültek, feltöltöm!-->ez nem csak info, Bogyó neked emlékeztető, mert szerintem elfelejtetted.) Én akkor már nagyon nem akartam menni, de muszáj volt. Nagy nehezen elköszöntünk a családtól, barátoktól, szerelmektől és elindultunk a beszálláshoz. Előtte egy röpke kézi poggyász ellenőrzés, ahol nem kellett nagyon figyelni, hogy rájöjjenek sosem utaztunk, hiszen hoztuk a formánkat…bénáztunk és richtig rossz irányba indultunk el minden kanyargós folyosón :D.
Még jó pár telefon anyáékkal, Gergővel, mielőtt beülnénk a gépbe:”látjuk a gépet, már ide állt”; „innen szálljatok be”; „mi ezen az oldalon állunk”; „még mindig itt állunk”; „integessetek” ;”feltétlenül integessetek”; „még mindig sorban álltok?” (meg ne sértődjetek, haláliak voltatok, én bírtam :D ) És persze alakítottam is, mert mire végre eljutottunk a beszálláshoz a repülőbe, annyira integettem a sor kellős közepén, hogy elfelejtettem a jegyemet elővenni…ááá nem néztek rám furán cseppet sem, mikor az utazótáska méretű tatyómban elkezdtem nagy erőbedobással turkálni, feltartva ezzel a sort :D . A lényeg az, hogy bejutottunk, és szerencsére sikerült ablakhoz ülnünk, méghozzá a szárnyhoz. Háát…mit mondhatnék nagyobb térre számítottam odabent, már értem miért lényeges, hogy a foglalásnál megjelölheted „az ülőhely nagyobb lábtérrel”-t…viszont sok időm nem volt ilyeneken tűnődni, hiszen éppen nagyon sajnáltam a táskám, amire egy nálam jóval nagyobb, izmos emberke a sajátját próbálta rátuszkolni…természetesen az erő győzött (de szerencsére semminek nem esett baja, mint utólag megállapíthattam). Éééés elindult a gép, mindössze fél órányi késéssel (kb. 12:45kor). Szépen lassan végiggurultunk a kifutó pályára, aztán START! Vidámparkos élmény a felszállás, mi Melivel nagyon élveztük, tátott szájjal, iszonyatosan kapaszkodva bámultunk ki az ablakon :D. Jó volt ez a része, az utazás unalmas, semmi extra és itt még sajnos aludni sem igazán tudtunk a hely hiánya miatt. Az egyetlen dolog, ami inger ért minket az éhség, hiszen az emberek szinte kényszeresen elkezdtek kajálni.
Mikor végre bemondták, hogy hamarosan leszállunk, meg voltunk lepve, mivel a búzamezőkön kívül mást nem nagyon láttunk. A gép leszállt (14:10körül Luton-on), mi kiszálltunk, Melinda örült, hogy megszabadulunk a gyereksírástól, én pedig, hogy végre normális mosdót használhatok. Poggyászok átvétele előtt még egy gyors iratellenőrzés, aztán go a futószalagokhoz. Mi automatikusan Malorca-ról, vártuk a csomagunkat és mire rájöttünk a Budapest felirat melletti szalagon csak a mieink mentek körbe-körbe…lekaptuk őket onnan, vicces módon elhuzigáltuk őket az első shop-ig, ahol muszáj volt enni vennünk (nem is tudom miért,de éhen akartunk halni =D )…majd gyorsan megtaláltuk a transzferes buszunkat, ahol egy nagyon segítőkész, mosolygós sofőr várt minket. Ekkor kezdődött meg a majdnem olyan hosszú utunk be London City-be, mint maga a repülés.
A Victoria Station-nél szálltunk le 5 óra körül. Gabi (egy városban laktunk, ő már 3 éve kint él, gyerekkorunk óta ismerjük egymást, segítségünkre van mindenben a vőlegényével, Viktorral együtt) írt is, hogy már úton van, menjünk be az állomás területére, ami egy nagy csarnok és keressük meg a Café Nero-t, ő ott vár minket a környékén. Egyszerűnek hangzott, viszont csúcsidőben, a munkaidő végén, LONDONBAN (ahol a lakosság kb. 14 MILLIÓ fő) ez nem volt könnyű. Röpke 40 percet kergettük egymást, mire végre meg is találtuk :D. A rossz hír csak az volt, hogy a nagy súlyoktól nem tudunk megszabadulni, hiszen a szállásra elmenni már nem volt időnk, mert Gabinak 6:15-kor kezdődött az órája (magyart és németet tanít a belvárosban). Irány a cassa (bérletet venni), aztán a Metro, ami nagyobb kihívás volt, mint gondoltam! Nem hittem a szememnek, hogy nincsenek mozgólépcsők!!! (legalább is azon a két szakaszon, amit érintettünk nem volt). Minden emberfeletti erőnkre szükségünk volt ahhoz, hogy azt a röpke 90 kilót hárman lányok le-föl hurcoljuk a lépcsőkön. De megcsináltuk!!! És Gabi sem késett el az órájáról ;D ! Amíg ő magyar órát tartott, mi csalinkáztunk a környéken (mellékes info: a suliban még két emeletet kellett cipelnünk a bőröndöket le-fel, mert kis teherbírású volt a lift…). Vettünk kártyafüggetlen telefont mindössze kicsivel több, mint 3 Fontért (ez számomra még mindig hihetetlen)! :D Körül néztünk, gondoltuk ücsörgünk, de hamar rájöttünk, ez a belvárosban szinte lehetetlen, hiszen padot az utcán nem nagyon találsz. Viszont annál több szemetet, kuka is alig van. Nekünk azt mondták biztonsági okokból, mert a kuka robbanásveszélyes (, hogy miért, vagy milyen tekintetben kérdezzétek Gergőt, én nem akarok hülyeséget írni :D ).
Este 9 körül Gabival (immáron busz révén, átszállás nélkül) megérkeztünk a White Horse Lane-re, az ő szállásukra. Ott vártuk meg Viktort, hogy átvigyen minket a mi ideiglenes helyünkre. Nem keveset vártunk, meg aztán kaptunk rengeteg jó tanácsot, infot…és hip-hopp helyi idő szerint éjjel 1-re (otthoni idő +1 óra) meg is érkeztünk kicsiny szobánkba, ahol végre lehetettük magunkat, a cuccunkat, a fáradalmakat….
