"Függetlenül attól, hogy mi történt veled az életben, onnantól kezdve, hogy másképp kezdesz el gondolkozni, a benned lévő erő feléled és átveszi életed irányítását! Mindent tehetsz, vehetsz! Minden lehetsz!" idézet a A Titok-ból
Otthon most ünnep van … Londonban minden a maga rendje és módja szerint zajlik. Azon túl, hogy Melinda az ágyon ugrálva és „Boldog augusztus 20.-át!” kiabálva keltett itt minden a megszokott (már amennyire meg lehet szokni valamit 18 nap alatt).
Sok minden történt mióta utoljára írtam, képzeljétek el elfoglaltak lettünk :D !!!
Említettük az Adidas-os munkát, bizony szombaton nyitásra bementünk megkérdezni, most mi lesz. A válasz az volt, hogy nem tud minket foglalkoztatni, amíg az NI number-ünk nincs meg. (és itt elnézést kell kérnem, nem szeretnék félreinformálni senkit, ezért korrigálok, az NI number nem csak a TB, az Adószám is egyben [http://www.infoanglia.hu/Ado_es_TB_szam_Angliaban.html] )
Tehát jött a vendéglátás. Próbáltuk magunkat vidítani, hiszen munkát keresni szépen, mosolygósan kell, nem letörve. Késő délutánig jártuk a városközpontban az éttermeket, kávézókat. Eredmény: Melindának egy vasárnapi és egy keddi, nekem egy hétfői próbanap, valamint egy hétfő reggeli interjú mindkettőnknek.
Ahova én is tudok menni, nagyon aranyos volt a menedzser (középkorú hölgy), bevetve boci szemeinket nagyon akart nekünk munkát adni, de sajnos csak egy szabad pozíciója volt. Mivel nekem egyáltalán nincs vendéglátós gyakorlatom a konyhán kívül, valamint a nyelvet is jó esetben csak megértem, beszélni nem nagyon tudom, Meli nem ment be kedden ugyanabba az étterembe, átengedve nekem a munkát! (Ezért millió puszi! És köszönöm!!! :D )
De még nem szaladok előre…
Vasárnap:
Melinda bement próbanapra egy a Trafalgar téren lévő kicsi, de annál forgalmasabb olasz étterembe. Én addig azon kívül, hogy órákig skype-oltam otthon, vettem a bátorságot és egyedül elindultam mindkettőnk önéletrajzaival munkát keresni. Amíg buszoztam befelé a városba, még nagyon nyugodt voltam, aztán amikor arra került a sor, hogy bemenjek valamelyik étterembe megtorpantam. Álltam az első kiszemelt előtt, ezekkel a gondolatokkal a fejemben: „Á, nem is szimpatikus a hely.” „Nem is tűnnek aranyosnak az itt dolgozók.” „Nem is tudok angolul, azon a pár betanult mondaton kívül…” „Ha kérdeznek valamit és én harmadszorra sem értem meg, milyen hülyének fognak nézni, ha csak mosolygok rájuk?” „MOST KOMOLYAN EZEN STRESSZELEK, NEM VAGYOK ÉN ILYEN BESZARI, NAGY BAJOM NEM LEHET!!!” És bementem :D
El is vették az önéletrajzokat, bár azóta semmit sem tudok a helyről, a lényeg, hogy nem voltam végre olyan félénk. :D A többi könnyen ment. Bejártam azt a környéket (National Gallery körül, a Trafalgar téren van), új kis bájos utcákat és egy gyönyörű teret fedeztem fel közben, valamint kérdezősködtem, „Do you have any vacancy?”.
Majd nem sokra rá Melinda végzett, sajnos nem volt túlságosan feldobva… nagyon pörgős volt a melo, nem tudta utolérni magát a feladatokkal, sőt megígérték neki, hogy jelentkeznek másnap, azóta is hívják… de ezekről majd mesél ő.
Aznap már sok minden nem is történt, mentünk haza, dumálgattunk jókat és próbáltuk kipihenni magunkat, hiszen másnap reggel 9-kor röpke két órára a szállásunktól volt interjúnk.
Hétfő reggel 9-kor ott álltunk a Shakespeare étterem előtt. Elsők között értünk oda, és mint kiderült, nem csak mi voltunk behívva. Hamar túlestünk az interjún… viszonylag kedvesek voltak, nem harapták le a fejünket. Én azért kaptam egy kis fejmosást, hogy mit gondolok, az én angolommal mit fogok kezdeni a vendégekkel. Hiszen nem állhatok felettük mosolyogva, és mondhatom el nekik háromszor, hogy „Sorry I don’t understand! :D”. Annyi angolt azért összekapartam valahonnan, hogy levezessem neki, én próbálkozom, meg egyébként is, ha lesz munkám, lesz pénzem, ergo tudok keresni tanárt vagy tanfolyamot. Aztán elköszöntünk egymástól. És most fogtok nevetni! Fél 12-kor már kaptam sms-t tőlük (Melinda is), hogy menjek be másnap próbanapra…
Mivel nekem 4-re kellett mennem próbanapra (ez nem a Shakespeare), és nagyon sok időnk volt még addig, csalinkáztunk kicsit a városban. Azon nevetgéltünk, hogy ezek után az otthoni állásinterjúkon már nem is kell izgulnunk, ott több eséllyel indulunk, hiszen legalább beszéljük a nyelvet. Itt pedig se nyelvismeret, se gyakorlat az adott szakmában. :D
Nagyon sokat nevettünk aznap, felfedeztünk pár új dolgot a városban. Természetesen „danger prone” valónk is velünk volt. Első nagy röhögésünk az volt, mikor én egy óriási térképet fürkésztem az egyik buszmegállóban és közben lelkesen magyaráztam Melindának, majd amikor oldalra fordultam, a reakció annyi volt, hogy egy idegen nő a képembe röhögött. :D (a kis sunyi elslisszolt mellőlem és nem is szólt volna) :D
Majd felszálltunk a buszra, mentünk fel az emeletre én megbotlottam és reflexszerűen Melinda fenekében akartam megkapaszkodni… :D :D
Ezek után végigsétáltunk a Westminster Bridge –en (hídon), aminek az egyik oldalán a Big Ben, illetve a Parlament van, a másikon a London Eye. A London Eye aljában még felfedeztünk egy nagyon jó kis helyet, a neve: London’s Death Trap (http://www.londonsdeathtrap.com/). Várom, nagyon várom azt a kedves jelentkezőt, aki Melinda barátnőmmel bemegy, még akár ki is fizetem, csak nekem ne kelljen!!! :D Nagyon ijesztő, a lényege, hogy imitálnak egy labort, ahol a doki emberi kísérleteket hajtott végre, neked a kísérleti alanyok között kell végigmenned, csapatban (ez engem még mindig nem győzött meg) keresve egy kulcsot (mondanom sem kell, közben végig ijesztgetnek), amivel kiszabadítod a dokit, és ő kivezet a mutánsok közül. Valami ilyesmi… nekem az is elég volt látványnak, ami a bejáratnál fogadott, illetve amilyen emberek fogadtak minket (nagyon komolyan meg volt csinálva a sminkjük). Erről kaptok képet is, csak hogy átérezhessétek. :D
Napközben nem volt időm izgulni, útközben pedig a sok jegyzetemet olvastam még a buszon. Próbáltam minél több mondatot regisztrálni az agyamban. :D Ez annyira sikerült, hogy mikor odaértem a pincérlány egyszerűen nem értette, mi a fenét akarok… na, aztán nagy nehezen dűlőre jutottunk :D Előkerült a menedzser meglepve, hogy nekem 5-re kellett volna mennem (fél 4 volt), de nem baj, a kezembe nyomott egy étlapot, hogy ismerkedjek vele, valamint egy két oldalas papírt, hogy töltsem ki. A telefonomon lévő szótár mentett meg (köszi „the one and only” G! :D ), hiszen jó sok dolgot nem értettem, amit kérdeztek… ezen is túlestünk.
Aztán kaptam egy inget, bekísértek az öltözőbe, bemutattak útközben mindenkinek, és a kezembe nyomtak egy vasalót. Én lelkesen nekiálltam vasalni, szerencsére egyedül hagytak, hiszen annyira rossz volt a vasalódeszka, hogy mikor az otthoni megszokott módon leraktam a vasalót, az kétszer is akkorát csattant a földön… még nekem is fájt (de azóta is működik!) :D
Érdekesen telt a munka, volt egy nagyon aranyos pincér csajszi, ő Romániából jött, Aura a neve, nagyon sokat segített. Nagyon boldog voltam, nagyon élveztem a munkát. Nagyon sokat kell még tanulnom, hogy rendesen én is dolgozni tudjak „on the floor” (vendégek között, pincérként ), de nagyon nagy a motiváció (hiszen maximum konyhai kisegítői, vagy takarítói munkára számítottam). Nem csak azért mosolyogtam végig, mert kellett, hanem mert iszonyatosan élveztem!!! Valahol mindig volt egy ilyen kis vágyam, hogy dolgozhassak egy nagyon szép étteremben, emberek között, emberekkel…és ez most teljesül! :D Méghozzá úgy, ami szinte elképzelhetetlen, kint Londonban, rendes (elegendő) angoltudás és gyakorlat nélkül.
Ahogy az lenni szokott, szépen tanítanak meg mindenre, természetesen igyekszem szemfüles lenni, és sok mindent ellesni a kollégáktól. Pl.: mivel tálcát még sosem fogtam úgy, ahogy kell, bevittek a konyhára, kezembe nyomtak egyet, megpakolták vízzel teli műanyag poharakkal és le-föl kellett mászkálnom. :D
Nagyon aranyos a társaság, egyből befogadtak. Igyekeznek úgy beszélni, hogy megértsem, és nem nevetnek ki. Akit végképp nem értek, el kezd mutogatni… ennyi. Türelmesek, aranyosak, toleránsak. Én pedig cserébe nagyon igyekszem, sokat tanulok, figyelek és természetesen MOSOLYGOK. :D
Keddre is behívtak, nagyon izgatottan mentem be. Egész délelőtt a menüt tanultam. :D Volt egy-két ismeretlen arc, nekik bemutatkoztam. Az egyik lány nyújtja a kezét (már gyanús volt, mert itt sokan nem fognak veled kezet, amikor bemutatkoztok egymásnak), majd ennyit mond: „Hi! I’m Réka.” Felnevettem, hogy „Hello! I’m Hanna.”, és együtt mondtuk örülve: „Csaknem te is magyar vagy?!”. És igen, ő is az volt, aminek nagyon örültem! Mint megtudtam, ő csak beugrós most nálunk, de nem baj, ennél az étteremláncnál dolgozik ő is, úgyhogy gyorsan ki is faggattam minden olyanról, amit esetleg nem értenék meg a menedzseremtől.
Mikor bementem dolgozni, még nem tudtam, meddig van a próbaidőszak, vagy mikor döntik el, felvesznek-e, ezért felkészültem a kérdésekre, jól betanultam 4 mondatot, amivel ezt szépen meg tudom kérdezni (ezért is Thanks G!) :D . Feltettem a kérdést a menedzseremnek, aki azt mondta, persze, én itt dolgozom! Csak hozzak fénymásolatot az irataimról, és meg is kötjük a szerződést. :D :D !!! Juhhúúúú!!! Van munkám!!!!!! Londonban!!!!! :D a Garfunkel's -ben a Victoria Station-nél!!! :D
A munka hihetetlen, a körülmények és a munkatársak is. A konyhán van olasz, brazil származású ember, nagyon jó fejek és gyönyörű, mikor olaszul beszélgetnek :D. Kint a pincérek között spanyol, romániai, angol… Mindig azzal nyugtatnak, hogy ne izguljak, improvizáljak, ők sem perfekt angolok, főleg akkor nem voltak azok, mikor idejöttek, majd belejövök. Segítenek, jó kedvűek, viccelődnek…
Tehát, most JÓ!
IT'S ALL RIGHT!
:D
A Parlament és a Big Ben a Westminster Bridge-ről 
