"Az élet tökéletesen rendez minden helyzetet, ha alkotni akar."

Erő, ez az, amire nagy szükségünk volt. Hiszen állást kellett szerezni egy idegen országban, ahol nem csak a gyakorlat volt elengedhetetlen, de a nyelvi hiányosságokkal is meg kell küzdenünk nap, mint nap, nem is olyan egyszerű. Ettől függetlenül szerencsésnek gondolom magunkat, hisz itt tartózkodásunk 3. hetében már mindkettőnk büszkélkedhetett egy munkahellyel. A szabály egyszerű: hatalmas mosoly, önbizalom és nagy lelkesedés. A CV és a tapasztalat nélkülözhető. Ez lebegett akkor is a szemem előtt, amikor a CV írtam. Mondjuk ez megtörtént párszor, hiszen ez a darab papír nem szentírás, szóval a munka típusától változtak vagy éppen gyarapodtak a munkahelyeim és az ott szerzett tapasztalataim.

(Például tudtátok, hogy több mint 1 évet dolgoztam egy Wrap Zone ruhaüzletben. Leellenőrizhetetlen, viszont egész jó weboldala van, ha valaki meg akarná nézni. )

 Otthon még úgy gondoltam, hogy egy nyelvvizsgával a kezemben, és azzal a sok munkahellyel a hátam mögött könnyedén fogok boldogulni. Ám az hamar kiderült, hogy a nyelvvizsgám inkább csak magabiztosságot nyújt, nem pedig szilárd tudást. Annyi féle ember van itt, és mindenki másképp beszéli az angolt, így nem egyszerű megérteni a másikat.

 Kezünkbe vettük a dolgokat, és nem búsulva azon, hogy az Adidasnál nem jött össze a munka tovább keresgéltünk. Mint Hanna is említette, a vendéglátás lett az a terület, mely nekünk is munkát adott. Csak hogy illusztráljam egy kicsit, annyi kávézó van ebben a városban, mint ahány buszmegálló. És az éttermekről ne is beszéljünk… Gondoltuk valamelyikbe csak van ránk szükség. Hanna ezt még megspékelte azzal, hogy piros színű bugyi vesz fel, hogy szerencsénk legyen. És így is lett, hiszen az eredmény nem váratatott magára sokáig. Első nap éppen hogy leadtuk az önéletrajzunkat az egyik helyen pár percre rá már csörgött is a telefonom. Behívtak egy interjúra. Mivel még a környéken voltunk, így rögtön vissza is mentem. Ez a hely a Little Frankie’s volt. Egy kis amerikai étterem, zsúfolásig pakolva asztalokkal. A menedzser felajánlott egy ültető hostess pozíciót. A feladat abból állt volna, hogy hatalmas mosollyal az arcomon fogadom a vendégeket és leültetem őket egy asztalhoz. A vigyorral nem volt gond, és a munkakör sem jelentett túl nagy kihívást, így rábólintottam. Másnap bemennem próbanapra. Nagyon örültem, hogy ilyen hamar lehetőséget kaptam. De az érzés nem nyugodott bennem, hogy túl szép, hogy igaz legyen, viszont azért reménykedtem. Ez persze be is bizonyosodott, de ne szaladjunk annyira előre!

Felöltöztem csinibe, és én balga felvettem a vadonatúj magas sarkú cipőmet. Hát mint később kiderült nem kellett volna, de úgy voltam vele 2 órát csak kibírok benne. Az étterembe majdnem egy órával korábban érkeztem meg, ezzel is jelezvén, hogy én mennyire szeretném dolgozni. (Bár ez teljesen felesleges volt, mert a lány, aki tanított volna csak 12-re jött. Addig leültem és egy kávé mellett vártam.) Mire megérkezett, addigra már az étterem is kezdett megtelni. Körbevezetett, és nekilátunk a munkának. Az idő múlásával egyenesen arányban a feladataim száma is nőt. Így a végén már egy szép kis lista gyűlt össze: bájolgás a vendégekkel, asztalt terítés, asztal leszedés, napi ajánlat fejben tartása, étlap prezentálása, a gyerekeknek ajándékot adni, lufit fújni, evőeszközt polírozni, sőt evőeszközt leöblíteni, és a gépben rakni, folyosó és WC takarítás és persze az elmaradhatatlan étterem átrendezés, stb. Úgy éreztem magam mint egy lakberendező, állandóan tologatni kellett az asztalokat, hogy mindennél több embert le lehessen ültetni, majd ezek között a szűk helyek között lavíroztam erőltetett tempóban.  Rettentő fárasztó volt, soha nem értem utol magam, ráadásul új is volt az egész hely, tehát elég nehéz feladat volt számomra. Főleg mert a vendégek folyton tőlem kérdezősködtek vagy akartak rendelni, én meg azt se tudtam milyen ételeket készítenek egyáltalán.

Rohantam a terem egyik végéből a másikba. És mindez megspékelve egy új cipővel, maga a rémálom. Szintem már alig bírtam menni. Úgy beszéltük meg, hogy 2 órát kell maradnom, de nem akartam rossz benyomást kelteni, így nem szóltam az idő lejártával. De fél 5-kor már nem bírtam tovább várni, és megkérdeztem, hogy meddig kell még maradnom. A supervisor egy „jaj elfelejtettem!” mondattal le is zárta a történetet. Azt mondta elégedett volt a munkámmal, és hogy holnap felhív majd a menedzser. Hát az óta is hívnak. Nem volt egy happy end. Az igazat megvallva az bánt a legjobban, hogy mindent beleadtam, és keményen dolgoztam, plusz a supervisor is azt mondta ügyes voltam…hát ezek után nekem nem így tűnik.

 Mikor végeztem Hanna már várt rám. Ez után szörnyű lábfájással indultunk neki az Oxford Streetnek, hogy a Primark-ba vegyünk magunknak lapos talpú fekete cipő. Dolgunk végeztével hazafelé vettük az irány. Végre az ablak mellé tudtam ülni a buszon - Hanna legnagyobb bánatára - mert kiszúrtam az utcán sétáló jelmezeseket, akik a Star Wars katonáinak öltöztek. Én, mint egy kis gyerek, teljesen bezsongtam, és kérleltem, hogy szálljunk le, és csináljunk velük fotót. Így is lett.  Utána boldogan folytattuk utunkat, bár már egy tömve telt buszon, de az én arcomról ez sem tudta letörölni a mosolyt.

Másnap reggel egy interjúra kellett mennünk a Viktoria Station-hoz, a Shakespeare Pubba. Hát én nem voltam elragadtatva a helytől, furcsa érzésem volt tőle. Egy kétajtós afro amerikai pasi volt a tulaj, ő tartotta az állásinterjút egy kis törékeny szőke hajú csajjal együtt, aki mind valami kis karácsonyfadísz lógott rajta, ezzel is tompítva a képet. Összességében én rossz érzéssel távoztam a helyről, ráadásul Hannát is leugatta a pali, szóval itt nálam elvágta magát. Nem sokkal ez után ez egyik magyar srác hívott minket, hogy náluk megüresedett egy hely, menjünk oda a főnök már vár minket. Oda úton már jött is az SMS, hogy holnap próbanapra várnak minket a Shakespeare-be. Mi csak nevettünk, hiszen úgy le lettünk szólva, hogy meg sem fordult a fejünkbe, hogy vissza fognak hívni minket. Főleg mert egész sok jelentkező volt a pozícióra/pozíciókra. Erre a próbanapra csak én mentem el, mert akkor már Hanna a Garfunkel’s-be ment próbanapra.

A hátam közepére sem kívántam ezt az egészet. Nagyon el voltam keseredve, hogy még mindig nincs munkahelyem, és nem is hívtak vissza sehonnan. És az a hely pedig….uhhh. Mindegy erőt vettem magamon, és elmentem. Nem volt annyira gáz, de akkor sem tetszett. Volt ott két magyar lány, akik eléggé panaszkodtak a helyre és a vezetőségre, ez egyik már be is adta a felmondását. Nem tetszettek a feltételek, amiket kínáltak, nem is élveztem a munkát, szóval egyértelmű volt, hogy én nem akarok itt dolgozni. De ettől függetlenül rendesen végig dolgoztam a 6 órámat. A tulaj el volt ájulva, hogy milyen ügyes vagyok, hogy felvessz, és holnap jöhetek kezdeni. De nem mentem el!!!

 Másnap már teljesen össze voltam törve, hogy mi lesz most. Tomi és Hanna öntötte belém a lelket, és bíztattak, hogy ne adjam fel, meg persze otthonról a szüleim is vigasztaltak. Összekapartam magam, és nekivágtam a belvárosnak. Egy csomó önéletrajzot kiosztottam, és 2 helyről azt a visszajelzést kaptam, hogy lenne rám igény. Ez egyik egy török étterem volt, ahol nagyon kedves volt mindenki, és mondták, hogy 1 hét múlva megy el egy lány, és az ő helyére jöhetnék. Teljesen fel voltam villanyozva. Innentől kedve még nagyobb energia bedobással osztogattam az önéletrajzaimat, és még olyan helyekre is bementem, ahova nem is akartam igazán. Pl. egy olasz étterem, ahol a menedzser már a bejáratból úgy méregetett, hogy már én szégyelltem magam. Le is zavart gyorsan egy interjút, amiben a központi kérdés az volt, hogy van e férjem, gyerekem vagy barátom. Mondom szép…. hallgatnom kellett volna a megérzéseimre. Ide se jövök ! Andare all'inferno! ( Menj a francba! J )

Kora délután találkoztam Hannussal, aki hozott még önéletrajzot. Véletlenül utam során elkeveredtem egy kisebb utcába, ahol rá találtam a Nando’s-ra. Ez egy dél-afrikai étteremre.

Alan a menedzser, annyira aranyos és bűbájos volt, hogy legszívesebben haza vittem volna magammal, úgy kitettem volna az ágyra a plusmacik mellé. (Bár nem hoztam magammal ilyesmit, de ezután biztos vettem volna párat, hogy Alan ne unatkozzon egyedül.) Segítőkész volt, és még engem is túlmosolygott, ami nem kis dolog!!! Behívott másnapra egy próbanapra. Kifele jövet plusz összefutottam egy magyar sráccal is. Nekem nem is kellett több. Megvolt a „jel” és a pozitív megérzés. Másnap kiválóan sikerült a próbanapom, Alan el volt ragadtatva, és roppant boldog volt, hogy itt fogok dolgozni. Fülig érő szájjal csak ennyit tudott mondani minden kollégának, akivel találkoztunk.: „Melinda will join us.” Ilyen egy igazi Happy End  vagy inkább egy Happy Beginning (boldog kezdet).